- Nagyon meglepte a döntés?
- Annyira, hogy nincs is rá kifejezés. Körülbelül tíz perce tudtam meg, még el sem jutott az agyamig. Molnár Piroska is telefonált, mondtam neki, hogy biztos tévedés. Ez nem lehet, mire föl? Nem tudom, hogy hirtelen mi a bánatot mondjak, hogy ennek örülni kell vagy sem? Biztosan örülni kell, csak az embernek eszébe jut, hogy mi van, rákerültem a halálsorra?
- Az igaz, hogy többen meghaltak az utóbbi időben a nemzet színészei közül.
- Aki megkapta, az hamarosan el is ment.
- De ön fiatalabb náluk.
- Remélem, hogy nem ebben a kategóriában vagyok. De sose lehet tudni, egy-két dolgon már én is túl vagyok. Leginkább talán azt tudom mondani, hogy valamifajta szeretetet érzek a kollégák részéről. Ez nem állami díj.
- De közben panaszolni szokta, hogy nincs elég megfelelő szerepe a Katona József Színházban.
- Hát nézze, nem vagyok biztos benne, hogy egy jó szerepnek nem örültem volna inkább.
- Azért ez mégiscsak nagy elismerés, meg jelentős pénz is.
- Igen, persze, ezzel botorság volna nem foglalkozni. A pénz az jobb, ha van, mintha nincs, de talán nem is ez a lényeg, hanem, hogy ez visszaigazolás arról, hogy ebben a mulandó szakmában valamit tán én is letettem az asztalra. Az interneten olyan hosszú a szereplistám, hogy már nem is emlékszem bizonyos dolgokra. Igaz, ezek zömmel kisebb dolgok. De mindig azt mondogattam vigasztalásképpen, és némi igazság van benne, hogy nem kilóra mérik.
- De önt még amikor szinte sehol nem volt a pályán, a nemzetközi hírű rendező, Tovsztogonov a Nemzeti Színházban kiemelte A revizor címszerepére. Megkapta Hlesztakovot, és egy nagy előadásban remekül játszotta. Tudom, hogy a színházból nem önt ajánlották a szerepre.
- Kálmán Györgyöt, Iglódi Istvánt, Sztankay Istvánt ajánlotta a színház. Tovsztogonov azt mondta, ő köszöni szépen, nem kér javaslatokat, megnéz előadásokat, és majd így oszt szerepet. A Czillei és a Hunyadiakban látott, addigra már átvettem a produkcióban Iglóditól V. László szerepét. Egyébként stúdiósként kezdtem játszani benne. Életem legnagyobb karrierje, hogy kezdetben teniszező fiút alakítottam, és felvittem V. László királyig. A szerencse igen sok dologban közrejátszik ezen a pályán. Nem arról volt szó, hogy a Nemzetiben nem voltak fantasztikus színészek, hanem arról, hogy Tovsztonogov koncepciójába az én figurám illett a felhozatalból. Neki egy fityfirity, vékonyka legényke kellett, aki sodródik az árral, és kihasználja azt a helyzetet, amibe került. Addig kicsit démonikusnak ábrázolták Hlesztakovot. Volt egy jelenet, amiben leitattak. És amikor már eldőltem, Básti Lajosnak kellett a fejemet fognia, és Rajz Jánosnak a lábamat. Ő fogta is, de Básti azt mondta, hogy „a taknyos főiskolás fejét nem fogom szorítani.” Én meg nem mertem szólni, hogy Básti művész úr nem tartja a fejemet, és hasizomból kellett részegnek, lazának lennem. Ez eltartott a premierig. A második előadáson életem első nagy dicséretét kaptam, mert éreztem, hogy valami nem stimmel. És az nem stimmelt, hogy Básti kezdte fogni a fejemet. Nem szólt egy szót se, de éreztem, hogy befogadott. Ez a magyarázat arra, hogy Tovsztonogovnak valószínűleg jó szeme volt, és kinézte belőlem ezt a szerepet.
- És mások miért nem néztek ki önből főszerepet?
- Hát mit tudom én? Nem szoktam nyomulni, nem tudtam, hol az iroda. Ha kapok valamit, akkor kapok, ha nem kapok, akkor nem kapok. Én tudok örülni a mások sikerének is.
- De amikor hosszú ideig nem kap fontos szerepet, nem húzza fel magát?
- Nézze, én azért egész életemben dolgoztam. Ha nem a Nemzetiben, vagy a Katonában, akkor máshol. Nagyon sokfelé hívtak vendégnek. Bár azt nem mondom, hogy kicsit azért nem fájt a szívem, hogy bizonyos darabokban nem voltam benne, de sokban viszont benne voltam. Kétségtelen, hogy nem esik jól az embernek, ha nem kap fontos szerepet. Ez nyilván alkat kérdése is, hogy például ki mennyire erőszakos. Meg aztán, ahogy öregszik az ember, kilométeres szövegeket már nemigen tud megtanulni.
- Már nehezen tanul?
- Ez nem újdonság számomra, mert egész életemben nehezen tanultam, viszont hamar felejtek.
- A régi típusú kabaré, a Budapest Orfeum című előadás hatalmas sikere óta meglehetősen kötődik a nevéhez.
- Azt a világot én is nagyon kedveltem. Teljesen váratlanul csöppentem ebbe is bele, főleg Benedek Miklósnak volt ez a világa. Az anyag válogatásának jelentős részét főleg Miklós végezte. Ő nagyon ismeri ezt a szecessziós, századfordulós világot.
- Benedek rendezett is önnek Pianínó címmel, a Katona József Színház Sufnijában, egy Szép Ernő estet, ami ez a világ.
- Éppen hétfőn játszottam nagy örömömre Győrben, mert a Katonában már levették a repertoárról. Nem kérdeztem meg, hogy miért, mert még megmondják. Gáti Oszkár magánszínházában a következő évadban havonta egyszer Győrben játszom majd. Gyönyörűen felújítottak ott egy zsidó árvaházat, van benne egy kis ékszerdoboz, ami Gáti színháza lett. Ez az est az, amitől úgy embernek érzem magam. De hát játszom én A mi osztályunkban, a Rükvercben, a Cigányokban. Azt szokták mondani, hogy nincs kis szerep, csak rossz színész. Azért játszom én nagyobb szerepet is. A Belvárosi Színházban még megy A nagy négyes. A Karinthy Színházban is kaptam több szerepet. Én nem szoktam vágyakozni,mert a csalódás az sokkal fájóbb. Az ember szeretne valamit eljátszani, és aztán akkorát bukik, mint az ólajtó. Ennek mi értelme van? Továbbra is arról van szó, hogy van szerencse, vagy nincs szerencse. Most egy kicsit rám mosolygott a szerencse, mert ez az elismerés is szerencse kérdés. De azért elsősorban a szeretetet hangsúlyoznám. Talán a lényem olyan, hogy most, hogy elfogytak az emberek, már rám került a sor. Nem tudom, hogyan fogalmazzak, örülök, na, örülök...
