-Volt valamilyen köze a szüleinek színházhoz?
-Nem volt, de ennek ellenére én mindig is színésznő akartam lenni. Az anyukám fantasztikus képességű fodrásznő volt, őrületes humora, előadókészsége volt. Nagy élet volt az üzletben. Anyám úgy tudott előadni történeteket, hogy körülötte bepisiltek tőle.
-Ön ott lebzselt a fodrászüzletben?
- Az iskolából odamentem, mert elváltak a szüleim, a manikűrös asztalnál irkáltam a leckéket, és közben hallgattam, hogy a fejem fölött mit beszélnek. Az anyámat imádták az asszonyok, rengeteg kuncsaft volt. A segédek mellett tanulólányok is dolgoztak ott, időnként némelyikre rábízott az anyám, hogy vigyen el ide vagy oda. Gyerekkoromban lényegében az üzletben éltem, és annak a háznak az udvarában játszottam. Sok minden rám ragadt abból, amit ott hallottam.
- Mikor határozta el, hogy színésznő lesz?
- Mindig is fújtam, hogy színésznő leszek, csak hát kiskoromban rémesen mulya lány voltam. Legyintettek, arra, amikor azt mondtam, hogy színésznő akarok lenni. Az óvodában belesültem a versmondásba. Még amikor kijöttem a főiskoláról, akkor is nagyon gyámoltalan voltam, nem is tudom honnan volt bennem az az őrült akarat, hogy én mégis színésznő leszek. Évekig minden produkcióba úgy fogtam bele, hogy ezt úgyse tudom megcsinálni. Fiatalon Dürrenmatt Fizikusok című darabjában játszottam például a púpos orvosnőt. Sík Ferenc rendezte az előadást. Azt mondtam neki, nem létezik, hogy ezt meg tudom csinálni. Síkkel sokat és nagyon jól dolgoztunk együtt, közös nyelvet beszéltünk, meg sem hallgatta az aggályaimat. Egyszer csak kiderült, bár rossz az én számból ilyet hallani, hogy fantasztikus alakítás lett, de hát így szólt akkor a fáma.
- Szeretett több vidéki színházban játszani, vagy Pestre akart már kerülni, és ez nem sikerült?
- Amíg a szintén vidéki színész férjemmel, Holl Istvánnal, a házasságunk tartott, és az 21 évig tartott, addig természetes volt a vidéki lét. Egy ideig normális családi életem volt. A férjemnek mindig jól ment a pálya, én voltam az, akinek ritkábban adódott szerep. De azért mindig megkaptam az extra feladataimat, szóval azért én nagyon jó szerepeket játszottam.
- Fiatalon már Örkény Macskajáték című darabjában az öregen is szerelmes Orbánnét osztották önre.
- Harminchat éves voltam, amikor először játszottam. De addigra már megbarátkoztam azzal, hogy akkoriban nemigen kaptam saját korombeli szerepeket. Mindig akadt valami, amire azt mondták, hogy csak én tudom eljátszani. A Koldusoperában a kolduskirály felesége sem volt kutyafüle fiatalon.
- Mindkét szerepet három különböző produkcióban is játszotta...
- És végül is imádtam mindegyiket. Valamennyi produkcióban jól éreztem magam. Alaptulajdonságom, hogy ahová beteszem a lábamat, ott próbálom megteremteni magamnak azt a közeget, hangulatot, amiben jól érzem magam. Csak úgy tudok dolgozni, ha örömmel megyek be a színházba. Így volt ez a Vidám kísértet próbái alatt is, már amikor reggel fölkeltem, örültem, hogy jaj de jó lesz.
-A jósnőt alakítja. Ez legendás szerep, annak idején a Pesti Színházban Bulla Elma adta, aztán az ő halála után Tábori Nóra. Vérbő, nagypofájú, jókora étvágyú nőről van szó, aki többször transzba kerül, hogy kapcsolatba lépjen a túlvilággal.
-Bulla és Tábori is nagyszerű színésznő volt, az én eszközeim egészen mások, mint amilyenek az övéik voltak. Én például nem állok fejen a transzba eséshez, ahogy ők tették, hanem egy kis imaszőnyeget dobok le a földre, és ráfeküdve olyan mozgást végzek, amitől aztán transzba esem.
-Ez igazán ziccerszerep...
- Ezt a szót nem szeretem. Egy ziccerszerepet is nagyon el lehet rontani, ha nem megfelelő színész játssza. Sokan azt gondolják, hogy a ziccerszerephez szinte semmit nem kell csinálni.
-A ziccerszerep az én értelmezésemben annyit jelent, hogy magas labdát kap. De hát azt le is kell ütni.
- Hát erről van szó. Ráadásul új feldolgozásban megy nálunk a darab, mindenkinek remek szerepe van benne. Mindenki más is ziccerszerepet játszik. Remek vígjáték, amiben én játszom az egyik nagyon jó szerepet.
- Azt lehet mondani, hogy a sokad virágzását éli?
- A sokad, az talán túlzás. Soha nem érzem azt, hogy na most aztán rendben van minden. Már mielőtt megkezdődtek a Vidám kísértet próbái is egy élvezetes premieren voltam túl. Az első perctől kezdve szerettem az Olympiát a Karinthy Színházban, és benne a hercegnő szerepét.
- Mondta, hogy nem mindig találták meg a szerepek, de most egyik premierjét követi a másik.
- Mindennek ellenére az igazság az, hogy én vidéken nagyon sokat játszottam, például a soproni színházban évekig jobbnál jobb szerepeket, de ezt a kutya se tudta, mert ma már nem divat újságíróknak vidékre jönni, és nagy cikkeket írni. Egy celeb világban már nem arról írnak, hogy a soproni színházban mit mutattak be. De én ettől még imádtam a soproni színházban játszani, a közönség is nagyon szerette, amit csináltunk. És Szegeden ugyanígy volt ez. Szóval sok jót játszottam, ami nem került Budapestre. Akkor még nem éreztem azt, hogy ez olyan fontos lenne, mert én megkaptam a szerepet, és valahogy mégis lett egy olyan ismertségem, hogy bármerre is megyek, nagy szeretettel fogadnak, megismernek, örülnek nekem. Nem csak a tévés meg a filmszerepeim miatt, hanem elhiszik, hogy színházban is sokat láttak Budapesten, pedig nem így van. A Szomszédok sorozatában csak epizodista voltam, de mind a mai napig él az a figura. Mrs Lipton szinkronszerepem, még így is tudják, hogy ennek a figurának én vagyok a hangja. Sokan fölemlegetik, és ez nekem mindig is jólesett. Úgyhogy én nem éreztem mellőzöttnek magam amiatt, hogy vidéken voltam. És már érdemes művész címet, meg Kossuth-díjat is kaptam, ez boldogság.
- Azon ritka színészek közé tartozik, akik alapvetően jól vannak?
- Jól vagyok, mert már azért is hálás vagyok, hogy a hetvenkilencedik életévemben lehetek, és egyáltalán még be tudok járni a próbákra, meg tudom tanulni a szöveget, akár még mozgásórára is tudok menni, ha ez a szerepemhez szükséges. Ez azért nagy dolog!