Akaratunkon és hibánkon kívül egy hétnél tovább voltunk hallgatásra kényszerítve. Elszakítottak bennünket olvasóinktól, megkötötték kezünket-lábunkat, betömték a szánkat — lehetetlenné tették a számunkra, hogy hirszolgáló, ellenőrző, irányitó és fölvilágosító kötelességünknek megfelelhessünk.
Megfosztották a közvéleményt a sajtó támaszától, elnémították a lelkiismeret hangját, éppen most, éppen ezekben a szörnyűségesen komoly időkben, most, amidőn a megriadt, sok felől ostrom alatt álló közvélemény fokozott mértékben rászorult a sajtó munkájára. Elnémították a sajtó egy részét, közte
legelsősorban a Népszava hangját, mert a sajtó másik része a nyomdászok kenyérharcának letörése érdekében előbb elnémította önmagát. Mert kenyérharc volt a nyomdászok harca, kifejezetten és elvitázhatatlanul olyan kenyérharc, amely a kormány és a kapitalizmus együttes kiéheztetési politikájának úgyszólván elmaradhatatlan következménye gyanánt jelentkezett. Nem célunk most és ezen a helyen a nyomdászok bérharcának érdemi részével foglalkozni. Annyit azonban meg kell jegyeznünk, hogy akkor, amidőn az egész gazdasági életet aranyparitásra akarják helyezni, akkor, amidőn az élelmezés és a közszükséglet alanyai részben már elérték, részben meg is haladták az aranyparitást: lehetetlen a munkabéreket és általában a munkateljesítményből eredő jövedelmeket a mai alacsony szinten megtartani.(...)
