Hat nyelven beszélnek a világ egyik legnagyobb színházi alkotójának, Eugenio Barbának, The Chronic Life című darabjában, ahogy más produkcióiban is bevett dolog a többnyelvűség, hiszen messze földön híres társulata, az Odin Teatret, jó néhány náció tagjaiból került össze. Ebből arra lehet következtetni, hogy ebben a színházban kiemelt szerepet kap a szó. Pedig sokkal kevésbé, mint a mi nagyon is szóközpontú, realista hagyományú színházunkban. Nem véletlen, hogy Barba nem enged szinkrontolmácsolást, feliratozást, pedig így nyilvánvalóan elvész a szövegbeli közlés jelentős része. De nem ez a fontos számára. Annál, hogy mit mond a színész, sokkal lényegesebb neki, az, hogyan mondja. Milyen hanglejtéssel, érzelemmel, belső feszültséggel, szeretettel, vagy gyilkos indulattal. Színészei prózáját is kottázni lehetne, mint a zenét. Szemünket becsukva, nem látva őket, szövegüket sem értve, is megérezhetnénk erőteljes hangulati hullámzásaikat. De közben mozgásuk is finoman, jelentéstelien kódolt, idős korukra is kimunkált maradt a testük, akár az ujjuk percének moccanása, arcuk valamennyi rezdülése hangsúlyosan fontos lehet.
2001-ben járt utoljára Magyarországon a társulat, de addig,1985-től kezdődően, jött két-három évente, és gyakran nem csupán egy produkcióval, hanem többel is. Ilyenkor jó néhányan ott tanyáztunk az őket vendéglátó Szkéné Színházban, illetve a Műszaki Egyetem tornatermében, amiben szabadon használva a teret, döbbenetes mágiával játszottak. Borzongatóan érezhettük, milyen az, amikor valakik életformaszerűen, éjt nappallá téve, állandóan tréningezve, folyamatosan kísérletezve, a saját személyiségüket és testüket újra és újra feltérképezve, fejlesztve, a maguk teremtette színházi laboratóriumnak szentelik egész létezésüket. Jól mozognak, táncolnak, énekelni, hangszeren játszani is tudnak, minden lehetséges eszközt felhasználnak a minél komplexebb hatás érdekében. Megmutatják a démonainkat, miközben hittel teli szertartást csinálnak a színházból, soha nem a konkrét aktualitást, hanem a mágikust, az ősit keresik benne, amit társítanak korunk zaklatott alaphangulatával.
Viszonylag zárt közösségek veszélye az elfáradás, az önismétlés, a kanonizálódás, színház esetében pedig az, hogy ami valaha revelációnak hatott, ma már nem annyira ütős, ami egykor forradalmi volt, beépült esetleg temérdek teátrum munkájába, de már kissé múzeumi. 2001-ben is volt ilyen érzésen az Odin néhány előadásával kapcsolatban, csodáltam, leborultam a hihetetlen eszköztára előtt, de már nem kólintott fejbe annyira, mint korábban.
Ezúttal pedig, mivel két oldalról ültük körbe a játékteret, és szokás szerint a fényt se húzták le annyira, hogy ne lássuk jól egymást, figyelhettem nézőtársaimat, és észrevettem, hogy a legtöbbjük bizony nem került „transzba”, és esetleg nem is tudja mire vélni amit lát, nincs rá elementáris hatással a produkció, ami már a képzeletbeli harmadik világháború után játszódik. Barba-nak kezdetektől kínzó témája volt a halál, ez most még inkább fölerősödött. Embernagyságú bábot sem először használ, szeret eljátszani a holt anyag megelevenítésével, ugyanakkor néhány fokozott jelentőségű tárgy szinte élőlénnyé értékelődik föl nála, miközben azt is meg tudja mutatni, amikor az előbb még nagyon is eleven testből reménytelenül kiszáll a lélek. Elfogultan szeretem ezt a színházat, de kényszerülök látni, hogy bár még mindig van bámulatos energia, hit, azért megkopott már a fénye.
A Faulkner.Csend előadásában viszont maguknak a világot jelentő deszkákon helyet követelő fiatalok keresik a személyiségüket és az eszközeiket, szintén nem a szövegre a fő hangsúlyt helyező előadásukban. Faulkner A hang és téboly című híres regényét csak alapanyagnak használják a Moszkvai Művész Színház Iskolastúdiójának tagjai, Viktor Rizsakov rendezésében. Lényegében helyzetgyakorlatok sorát kreálják belőle. Egyáltalán nem tartanak be kronológiai sorrendet, egy szereplő bőrébe akár többen is bújnak, hevesen, fantáziadúsan, nagy kedvvel játszanak és játszanak, jókora vehemenciával, számtalanszor keresztül-kasul benyargalásszák a színpadot.
Megjelenítenek alapszituációkat, és közben próbára teszik magukat. Van durcás féltékenykedés, mindinkább bedurvuló, pofozkodós verekedés, van persze szerelem és tömegjelenet éppúgy, mint röpke monológ. Van téboly, felfokozott őrület, és eszelős hangerő, de van elérzékenyülés, líra és feszült csend egyaránt. Időnként ez már túlhajtott, a sok futkosás, a felpörgetett tempó, a mindent akarás lelkesültsége, időnként már-már monotonná válik, de összességében élvezetes, tehetséges, örömtelien nagyra törő a produkció.
A milánói Piccolo Teatro Belső hangok című előadása pedig a befutottak, befutott produkciója, hiszen már több mint háromszázötvenszer adták. Szinte mindenki az Oscar-díjas A nagy szépség című film főszereplőjét,Toni Servillót akarta élőben is látni. Ő maga rendezte, és a főszerepét is játssza a Belső hangok című Eduardo de Filippo darabnak. Egészen kiváló benne a többi színész is, például a testvére, Peppe Servillo. Ez egy kesernyés komédia arról, hogy a főhős gyilkossággal vádolja a szomszédos családot, de maga sem biztos benne, hogy amiről beszél, az álom volt-e, vagy valóság, hogy jogos bejelentő-e, vagy aljas, másokra bajt hozó vádaskodó.
Na, ebből aztán lesz kalamajka, az érett színészek is nyargalásznak annyit, mint ifjú orosz kollégáik, sokat nevettetnek is, abszurdabbnál abszurdabb szituációkba keverednek, groteszk alakítások teljes tárházát megteremtve. Egészen kiválóak a karakterek, akár vásárian harsány, mulatságosan torz pofák, de valahogy mindegyikük szemében ott a rémület, meg az értetlenség, hogy bármelyik pillanatban bármelyikük lába alól kicsúszhat a talaj. A Piccolo, csakúgy, mint az Odin, a világ egyik legjelentősebb társulata. Szellemi arculatának megteremtője, Giorgio Strehler, már csaknem nyolc éve halott, de egykori színháza, szerencsére, nagyon is tovább él.
