Orbánék, akárcsak Rákosi, harc útján akarnak megoldani mindent. Akkor az osztályellenség, a pártba befurakodó ellenség és az „imperialista” országok ellen vívtak csatáikat, ma Orbánék a hazai demokratikus ellenzéki pártok, a párton belüli szakadárok, illetve az uniós országok és USA ellen hirdetnek harcot. Szövetségi politikájuk alapgondolata azonos a Sztálinéval és Rákosiéval, miszerint „aki nincs velünk az ellenünk”, de szemben áll Kádáréval, akinek jelszava az volt: „aki nincs ellenünk, velünk van.” Ez az embereket együttműködésre és nem egymás elleni harcra ösztönözte. Hasonlóság van a korábbi állampárti és a fideszes módszerek között a tekintetben is, hogy egy sor törvényt úgy születik, hogy annak idején: a képviselők utólag értesülnek róla, a parlament ülésén kapnak róla tájékoztatót, de előzetes a képviselői vitára nincs lehetőség.
Ezt a rendszerváltás előtt az Elnöki Tanács törvényerejű rendeleteivel, jelenleg pedig a képviselői indítványok parlamenti benyújtásával oldják meg, amit ülés előtt nem tűznek képviselői, szakértői, vagy érdekképviseleti vitára. Orbán Viktor 2009-ben Kötcsén fogalmazta meg a „centrális erőtér”, az „egypártrendszer”, azaz a kormányzópárt mindent eldöntő szerepe biztosításának gondolatát. Hogy az ötlet megfogalmazásakor miből indult ki, az 1945-1947 utáni sztálinista, majd kádárista, vagy az 1945 előtti horthysta politikai gyakorlatból? Másodlagos kérdés. A „centrális erőtér” megteremtési kísérlete már az első Orbán kormány idején megkezdődött, amikor először a Kisgazdapártot, majd az MDF-et, végül az SZDSZ-t bomlasztották fel. Hasonló sorsot szántak az MSZP-nek is, de azt nem sikerült az előbbi három párt sorsára juttatni. Summa summárum Orbán Viktor csak azt kívánja elérni, hogy a hatalmi pozíciók az ő és hű alattvalóinak kezébe kerüljenek és ott is maradjanak.
