Nem méltóságteljesen, nem körbemustrálva a közönséget, besétál, ahogy ezt például Zubin Mehta teszi, hanem mint akinek fölöttébb sürgős, abszolút halaszthatatlan teendője van, szinte fölpattan a karmesteri pulpitusra, és már igencsak energikusan vezényel is. Az ének-zene ragyogó tanára, Ungár István csörtetett így be a csengőszó első pillanatában, a Kölcsey Gimnáziumban, az osztályba.
Arra, hogy előírás szerint jelentsük neki a létszámot, már nem volt ideje, mert azon nyomban lázasan beszélni kezdett valamilyen fontos műről, és ezzel sokunkat egy életre zenerajongóvá tett. Ashkenazyn is a zenerajongás, a halaszthatatlan közlésvágy látszik, és az, hogy bár csaknem 78 éves, és jó néhányszor körbeturnézta a világot, egyáltalán nem unta meg, amit csinál, nem vált önmaga szobrává, gyermeki lelkesedéssel és kíváncsisággal vág bele egy újabb koncertbe.
Csajkovszkij D-dúr hegedűversenyének vezényléséhez kell is energia, és lelki muníció, hiszen a letargikus szomorúságtól a határtalan jókedvig terjed az érzelmi skála. Mindehhez adott még egy fiatal, elegáns hegedűvirtuóz, Julian Rachlin személyében, akinek hangszeréből korlátlanul áradnak a szépen formázott dallamok.
A publikum annyira lelkes, hogy két tétel közben is tapsol, ami persze tilos, de hát van miért felrúgni a szabályt, láttam én ilyet már vájtfülű osztrák publikumtól is. Askenazy a mű végén, hogy teljes erőből megtapsolhassa a hegedűst, a szájába veszi a pálcáját, ami ugyancsak nem szokványos cselekedet. A szünet után Sibellius II. szimfóniája uralja az érzékeinket, tesz bennünket mámorossá. Askenazy szinte szuggerálja a zenekart és minket is. A legjobbat hozza ki belőlünk.