Történt ez azért, mert a Csákit a zsűribe jelelő Színházi Kritikusok Céhének nem fogadták el a javaslatát, ezután kompromisszumként született az egyezség. A kritikus többek között ezt írta: Semmit nem értettetek meg ebből az egészből, ami most zajlott-zajlik; még azt sem, hogy ez nem arról szólt, hogy a korábbi egyeztetéseknél nem viselkedtetek karakánul. A személyes vetület egyrészt öt perc alatt elillant, másrészt teljesen lényegtelen.
Az, hogy Vidnyánszkyék „szakmai szervezetként” aposztrofálják a Teátrumi Társaságot, elemi legitimációs érdekük. Csakhogy ettől ez még nem igaz: politikai alapon jött létre, politikai célkitűzések szerint működik, a jelenlegi hatalmi struktúrában összehasonlíthatatlanul nagyobb érdekérvényesítéssel, mint ti. Centrális erőtér van ott is, akár az országban – nagyjából ugyanolyan állapotban. Csakhogy immár ti is „szakmai” szervezetről beszéltek, mintha nem hallottatok volna a „területfoglalásról”, a „remény színházáról”, meg arról, hogyan kell lecserélni, leváltani, kiszorítani mindazokat, akik másként gondolkodnak, és közben „liberálisan” hangoztatni, hogy itt mindenkinek tere és helye van.
Ti nem vagytok abban a helyzetben, hogy „kiszorítsatok” bármit vagy bárkit. Ez helyes. De ettől még a kiszorítottakat, a függetleneket, a méltatlan pályázati procedúrák és kuratóriumi döntések nyomán ellehetetlenülő szakmai áldozatokat védhettétek volna, kicsit többel, mint keservesen kinyomott, többnyire semmitmondó nyilatkozatokkal.... Őket ugyanis tényleg érdemes át- és megmenteni, ellentétben a POSZT-tal, amiért most küzdötök, és hát nem tudjátok, miért is küzdötök. Beleállhattatok volna a szakmaiság elvi képviseletébe, sőt, csak abba állhattatok volna bele, és nem most, hanem sok évvel ezelőtt – és akkor nem kellene nyavalyás kis „kopromisszumokkal”, „konszenzusokkal” bíbelődni.
Nem kell kollaborálni azzal, amivel egyetlen közös elv nincsen. ... Arra alkalmatlan lennék, hogy velem legitimáljatok egy ilyen képtelenséget, amit most kompromisszumnak neveztek. Nem fogok tárgyi szempontokról győzködni mégoly kedves, jóindulatú, de mégiscsak a „hovahúzás” jegyében odaküldött embereket – és nem azért, mert félnék a vitától.
