- Hihetelen energiáid vannak. Nem csak síelsz, de van olyan hétvége, amikor többször is énekelsz. A turnékon magad vezeted az autót. Meg persze játszol a Vígszínházban.
- De már nem lovagolok, ami valaha a kedvenc sportom volt. Első osztályú lovas voltam. Muszáj vigyáznom magamra. A síelés nem fárasztó, a turnék sem, a színházi előadások sem. Ha kimész a sípályára…
- Nem megyek. Még gondolatban sem.
- Kár. Ott láthatnál olyan embereket, akiknek mi is csókolommal köszönhetnénk.
- Ötven év a Vígben. Hihetetlen rekord. Fel tudod idézni azt a napot, amikor Várkonyi Zoltán hívására először léptél be a színházba?
- Vendégként kerültem a színházba, ugyanis Pécsre szólt az első szerződésem. Csiky Gergely Udvari kalap című darabjának egyik főszerepére hívott Várkonyi. Anyámat Sulyok Mária, apámat Bilicsi Tivadar játszotta. Képzelheted, mit jelentett ez akkor nekem. Ősszel kaptam meg a végleges szerződésemet, Darvas Ivánnal együtt, aki a József Attila színházból jött, ahol menedékjogot kapott, 56-os tevékenysége miatti szilenciuma után, amikor is fröccsöntő volt. Vele együtt debütáltam rendes tagként. Várkonyi azzal indokolta a szerződésemet, hogy kevés az olyan színésznő, akinek humora van. A komikát látta meg bennem. Sőt, meg is mondta, ne reménykedjek abban, hogy én leszek a Vígszínházban a végzet asszonya. Szerencsére sosem vágytam ilyen szerepekre, mi több, Júlia sem akartam lenni. Szent Johanna azonban igen, de azt mások játszották, méghozzá nagyon jól. Négy-öt évig vígjátékokban játszottam, míg nem megkaptam Krúdy Vörös postakocsi c. darabjában az első drámai szerepet.
- Szép előadás volt. Ruttkai Éva hogy fogadott a színházban?
- Sokáig alig találkoztunk, aztán amikor összekerültük egy előadásban, nagyon boldog voltam, hogy vele játszhatok. Natalia Ginzburg A hirdetés című darabjában én voltam az a fiatal lány, aki meghallgatja egy negyvenes nő életének történetét. Alig volt szövegem, tehát erősen tudtam rá figyelni. Nagy ajándék volt számomra ez az előadás. Nem csak színészetet, hanem emberséget, empátiát is tanultam tőle. Egyenrangú félként kezelt, ahogy mindenki mást, az öltöztetőket, a műszakiakat. Nála mindenki egyenlő volt, és őt mindenki szerette. Szeretni való ember, partner, kolléga volt. Hihetetlen szerénységgel, de méltósággal viselte a nőiességét. Egyetlen porcikája sem volt tökéletes, és mégis maga volt a megtestesült NŐ.
- Sulyok Mária… vele milyen volt a viszonyod?
- Nem felhőtlen. Tőle tanultam és tőle szenvedtem a legtöbbet. Van egy Gombrovic darab, ami egy két arcú nőről szólt, aki egyszerre házmester és komoly entellektüel. Sulyok Máriának is két arca volt. Csak később értettem meg, hogy amikor ő nyersen szólt a partnereire - nem csak rám -, az abból fakadt, hogy neki minden alakítás súlyos teher volt a vállán. Annyira komolyan vette a munkát, hogy közben senkit nem kímélt. Magát sem. Amikor a Macskajátékot játszottuk, még előadás közben is odaszólt nekem, ha nem tetszett neki valami. Egyszerűen beleszőtte a véleményét a szövegébe. Nem lehetett könnyű neki ilyen maximalistán élni. Ha nem dolgoztunk, akkor tüneményesen kedves volt, mert nem nyomasztotta a munka súlya. 54 éves volt, amikor megismertem, és ő már akkor pontosan tudta, mit jelent a Vígszínházban színpadra lépni. Mára már én is megtanultam, és ezt neki is köszönhetem. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy szereti-e azt a szerepet, amit éppen játszott. Azt mondta, ezt igen. Ezért érdemes színésznek lenni. Sajnos sok olyan van, amiért meg nem is értem, miért vagyok a pályán. Akkor én még minden feladatnak tudtam örülni. Ma már pontosan értem, mit jelentett ez a mondat. Nekem az első tizenhat évem, Várkonyi igazgatása alatt, volt az az időszak, amiért igazán érdemes volt erre a pályára mennem. Meg persze a filmek Szabó Istvánnal, akivel legalább olyan jó volt forgatni, mint Várkonyi rendezéseiben dolgozni. Ne okozz félelmet senkinek! Ez volt mind a két rendező hitvallása. Nem panaszkodhatom. Van, akinek egy olyan év sem jut, mint amiből nekem bőven volt, hiszen - hogy ne legyek igazságtalan – később is megtaláltak fontos feladatok. És amikor nem, akkor ott volt az éneklés.
- Ha jól emlékszem, az első anyaszereped, amiben nagy sikered volt, Az ügynök halála című Arthur Miller drámában volt. Könnyű volt a szinte előzmények nélküli szerepkörváltás?
- Meglepődtem, hogy ezt a szerepet rám osztották, hiszen még csak negyvenkét éves voltam, és ez az anya hatvan év körüli. Az egyik fiam pedig az a Hegedűs D. Géza volt, aki más előadásokban vagy a férjem, vagy a szeretőm volt a színpadon. Ám hamar rájöttem, hogy egy idő után a színésznek ott kell tartania a mesterség ismeretében, hogy mindent el tudjon játszani. Le kell tudni küzdeni a korbeli és technikai akadályokat. Kihívásnak fogtam fel ezt a szerepet, és azt hiszem, tényleg sikerült.
- A legendás, főleg a lányok tanításához értő Pártos Géza osztályfőnököd és Várkonyi Zoltán igazgatód tanításai ma is érvényesek számodra?
- Sokszor jutnak eszembe. Olykor hiányérzetem is van, mert a hozzájuk hasonló megengedő stílusú rendező manapság ritkaság számba megy. Várkonyi például úgy próbált, hogy először hagyta a színész próbálkozni. Hozzál valamit! – mondta. Eleinte csak figyelt bennünket. Nem idomított, nem erőltetett bele egy általa elgondolt figurába, és mégis elérte, hogy abban a stílusban, gondolatkörben maradjunk, amit ő elképzelt. Akármennyi változatát is kipróbálhattuk egy szerepnek, ő meg kiválasztotta a neki tetszőt. Fantasztikus iskola is volt egy-egy próbafolyamat. Nála nem végrehajtó, nem csupán interpretáló alany, hanem alkotótárs volt a színész. Számomra ez a színház. Várkonyi nem önmagát és a kitalációit akarta megvalósítani, hanem gondolkodásra késztette a színészeit. Ez manapság nem igen divat. Ha ma kellene döntenem, egyáltalán nem biztos, hogy színész lennék. Mert például arra sem lennék képes, ami nélkül manapság egy fiatal színész nemigen tud megélni, hogy tudniillik ha nem kopogtatsz be ajtókon, nem ajánlkozol, akkor bizony hoppon maradsz. A mi időnkben hívták a színészt, és nem kényszerült megalázó kuncsorgásra a különböző faladatokért. Az én korosztályom ebben nagyon ügyetlen.
- Mielőtt bárki azt hinné, hogy konzervatív vagy, gyorsan mondjuk el, hogy szívesen nézed a független színházak előadásait, sőt most éppen egy igencsak formabontó előadásban játszol a Vígszínház stúdiójában.
- Amikor megtudtam, hogy Polcz Aleine Asszony a fronton című könyvéből készül egy darab, és én leszek a főszereplő, el nem tudtam képzelni, hogy miként lehet ebből színdarabot írni. Ám jött egy fiatal rendezőnő egy fiatal dramaturggal, és pillanatok alatt elmúltak a kétségeim. Székely Krisztina elképesztően izgalmas előadást rendezett. Nagyon tetszett az az alaposság, ahogy az előadás minden pillanatát megalkotta. Remek csapatot választott maga mellé. A zene , a díszlet, a jelmezek is tudatos összmunkában születtek. Hosszú évek óta ez volt a legélvezetesebb színpadi munkám.
- Azt mondtad egyszer, hogy nem vagy énekesnő, hanem egy színésznő, aki énekel.
- Mert nem vagyok énekesnő. Rengetegen tudnak nálam jobban énekelni, igazi énekesek, ám nem biztos, hogy el tudnák énekelni azokat a dalokat, amelyeket nekem, a színésznőnek, személyre szabottan írnak. Én leginkább nem elénekelem, hanem előadom a dalokat. Nem véletlen, hogy az első lemezemen is csak versek vannak.
- Amikor Almási Évával, Hámori Ildikóval és Miller Lajossal - a Halhatatlanok Társulatának tagjaival - egy díjkiosztó gálán nem kimondottan magas művészi igénnyel íródott slágereket énekeltetek, ezek egészen másról szóltak, mint eredetiben.
- A gyerekek sem az énekesnőt látják bennem, ahogy a szüleik sem, akik az én dalaimon nőttek fel. Talán ezért is okoz különös örömöt, hogy majdnem minden előadás után akad egy-egy gyerek, aki megvár, csak hogy megmondhassa, hogy „Halász Judit, te olyan szépen énekelsz!”
- Egyre merészebb vagy a témaválasztásban. A válófélben lévő szülőkről szóló dal - Apa, ne menj el! - kimondottan fájó történetet mesél el.
- Koncerteken nem is éneklem, hogy ne zavarjam meg a gyerekek szórakozását, de azt remélem, hogy a szülők, ha otthon felteszik ezt a lemezt, segítenek a gyerekekkel megértetni, hogy az életben fájdalmas dolgok is vannak. Erről szól Tóth Kriszta Altató c. verse is, Cipő gyönyörű zenéjével. Nagy szerencsém, hogy Bródy János jó érzékkel találta el mindig, milyen szöveggel tudom én megérinteni a gyerekek szívét, lelkét, ahogy Bódi László, Cípő is, akinek elvesztése máig fájdalmas nekem.
- Milyen volt az idei síelés?
- Remek. Tele vagyok energiával. Igaz, három unoka és sok fellépés mellett nem lehet lazítani. De nem is akarok. Így van ez jól. El sem hiszem, hogy ötven éve játszom a Vígszínházban. Nagyon gyorsan elszaladt ez a fél évszázad.
