Az öregedő nő boldogságkeresése nem új téma a filmművészetben, sokan, sokféle változatban vitték már vászonra, akár nagy sztárokkal is a középpontban. A francia Party Girl azonban egy dologban biztosan különbözik az elődöktől. És ez az egy dolog akár tabudöntögetésnek is mondható, ha a családi ügyek kiteregetését még tabunak tekinthetjük.
Ne gondoljunk szennyesládára, aminek a kiborogatása annál keményebb műfaj, mint amit ez a film felvállal. De azt is tabu-döntögetésnek gondolhatjuk, ha kibeszéljük anyánkat, aki egy éjszakai mulatóban dolgozik, gyakran eszméletlenre issza magát és még hatvanévesen is az éjszakai élet, a bulik, a férfinépség társasága és a szórakozás vonzza, ezen kívül más nem nagyon érdekli. Élvezi, hogy az a dolga, hogy a bárpultnál minél több vendéget csábítson piálásra.
A Party Girl ilyennek mutatja hősnőjét, Angélique-ot, akinek a ráncait és megereszkedett bőrét nem fedi el (sőt, kiugratja) az erős smink, és nem fiatalít rajta a miniszoknya, a párducmintás cucc és a rengeteg csili-vili gyűrű meg fülbevaló sem. De Angélique nem szembesíti magát azzal, hogy vén húsnak nézik, de ami ennél lényegesebb: egyfajta belső szabadságból fakadó tartással vállalja-viseli megvénült önmagát.
A rendezés és a történet erős érdeme, hogy se nem nevetséges, se nem szentimentális az, hogy egy kivénhedt bártündér úgy éli az életét a francia-német határ mentén álló kisvárosi mulatóban, mintha női vonzerejének teljében lenne. Meglepő, a film mennyire nem leplezi a figura valódi énjét: eszméletlen piásan ismerjük meg a bárban, és nem is egyszer bizonyosodik be a szemére hányt igazság: dühös részeg, erőszakos és agresszív.
Mindez azért kivételesen érdekes, mert Angélique önmagát alakítja a filmben, a történet pedig jórészt a saját élettapasztalatain alapul. Még meglepőbb, hogy az a felállás, hogy a tavaly a cannes-i Arany Kamerával díjazott elsőfilmes rendezőhármas - Samuel Theis, Claire Burger és Marie Amachoukeli-Barsacq - egyike a hősnő fia. Samuel Theis maga is szerepel a filmben, mint Angélique fia jelenik meg, tehát szintén saját magát alakítja, ahogy Angélique másik három igazi gyermeke, (a nevük szerint két apától született) Mario, Séverin és a még csak kamasz Cynthia. Ők ugyancsak saját nevükön, önmagukat alakítják a gyakran láthatóan improvizált jelenetekben.
A dokumentarista stílusban, sok közelivel dolgozó operatőr, Julien Poupard úgy jár a szereplők nyomában, úgy figyeli az arcukat, mintha valóban dokumentumfilm készülne arról, hogy az idős nőnek sikerül-e változtatni az életén, elfogadja-e a kétszintes házzal járó, biztos anyagiakon alapuló élet kispolgári formáját. Angélique életében ugyanis megjelenik a szerelmes férfi, egy nyugdíjas bányász személyében, aki feleségül kéri őt. Ekkor keresi meg hősnőnk a gyerekeit, - a legkisebbet a határ túlsó felén, nevelőszülőknél találja -, az ő véleményük nyom végül is erőteljesen a latba, hogy elfogadja az ajánlatot.
A Parti Girl innen akár lehetne romantikus komédia is, vagy pszichológiai dráma, de egyik útra sem tér rá a film, martad a szürke realitásoknál. Ami olykor gellert kap egy-egy nehezen hihető mozzanaton, hiszen a már jó ideje együtt élő „ifjú párról” kiderül, hogy minden látszat ellenére nem mennek teljesen rendben a dolgok olyankor, amikor este eloltják a villanyt. A szerelmes vőlegényre meglehetősen egyszínű szerepet osztottak a forgatókönyvet is együtt író rendezők, ő az, aki nem tartozik a filmes családba.
Joseph Bour játéka ugyanúgy magán viseli a természetes közvetlenséget, mint a többieké. Eleven alakot formál, aki türelmesen vár, aki az esküvői előkészületeket derekasan végigcsinálja, aki még akkor sem kezd gyanakodni, hogy tán valami mégsem stimmel, amikor a menyasszony inkább poharazgat és bulizik, semhogy hazatérne vele a szerelmi fészekbe. Teljesen meggyőző a durvaságig fokozódó haragja is, amikor úgy érzi, átverték, rászedték. Pedig nem is más, ő maga csapta be magát a boldogság csalóka álomképével.
A szereplők közül senkinek sem kell az egyéniségétől idegen szerepet játszania, valószínűleg ez a titka annak, hogy a film mindvégig fenn tudja tartani a feszültséget. Eleinte az Angelique életéről fokozatosan feltáruló valóság meglepetései keltenek jótékony izgalmat, majd a sejtelem, hogy a bontakozó konfliktus nem megoldódik, hanem robban. A dokumentumstílus és az improvizációk egyfajta frissességet kölcsönöznek a nem feltétlenül friss témának. A kézikamerás felvételek olykor szinte belemásznak a szereplők arcába. De valójában csak a láthatót látjuk, igazán nem ereszkedünk a sorsok mélyére.
(Party Girl ***)
