Micsoda ugribugri döntést hoztatok már megint! Hogyan gondoltátok, hogy a Raoul Wallenberg Iskolát csak úgy ripsz-ropsz megszüntetitek úgy, hogy még írmagja se maradjon? Hány éve tudjátok, hogy ki fogjátok őket ebrudalni a Ludovika térről, mert kell az épület a Nemzeti Közszolgálati Egyetemnek nevezett úri huncutságnak? Hány ezer milliárd forintot szórtatok szét úri huncutságokra? Arra nem volt egyetlen milliárdocska sem, hogy egy üresen álló iskolaépületet rendbe hozzátok számukra, ahova átköltözhetnének, ha már annyira másra kell az épületük? Hát nem volt. Papíron kiszámoltátok, hogy hány darab gyereket kéne elhelyezni, és szétszórtátok őket Budapest hat szakképző iskolájába, akár olyanokba is, ahol egészen más típusú szakképzésre vannak berendezkedve. Aztán a tanárok is mennek majd ki ide, ki oda.
1200 diák és 100 tanár, oktatást segítő munkatárs otthona a Raoul Wallenberg Szakközépiskola és Szakiskola. Egészségügyi, szociális és pedagógiai szakképzése országszerte elismert, tanítványaink nem gyorstalpalós tanfolyami papírral, hanem magas szintű szakmai tudással és elhivatottsággal hagyják el iskolánkat. Végzőseink után kapkodnak az egészségügyi, szociális és oktatási szféra munkahelyei: kórházak, bölcsődék, óvodák, családsegítők, gyermekotthonok, gyógypedagógiai intézmények.
Hozzánk zömmel szegény gyerekek járnak, akik minden nap megküzdenek az élet rájuk rótt viszontagságaival. De tanáraik gondoskodásával derekasan küzdő, nagyszerű fiatalok, akik a Wallenberg Iskolában leérettségiznek, tovább tanulhatnak, munkához jutnak, és az iskola nemzetközi kapcsolatai révén külföldi tanulmányutakon vehetnek részt – szóval kinyílik előttük a világ. A döntéshozók szerint az embermentő Raoul Wallenberg nevét és szellemiségét magáénak tekintő humánus iskolára nincs szükség. Kiszámolták, hogy hány darab diák-popsit kell leültetni valahol, aztán mehetnek. És ezt még ráadásul „gondoskodásnak” nevezik. Az iskola nem puszta férőhelyek összessége.
Az iskola a tudás, az okosodás, a testi-lelki fejlődés, a szocializálódás, a morális érés otthona. Az iskola nem játszótér, hanem templom, amit építeni, óvni, szépíteni, tisztelni illik, nem pedig szétrombolni. A KLIKK az iskola vezetőinek és tanárainak megtiltotta, hogy a sajtónak nyilatkozzanak. Tisztáznom kell, hogy – bár magaménak érzem – már nem vagyok az iskola tanára, mert két évvel ezelőtt számtalan nyugdíjas kollégámmal együtt haza kellett mennünk. De ezt a tilalmat akkor se tartanám be, ha ott lennék, mert ilyet a diktatúrák között is csak a legbugyutábbakban szoktak csinálni. AZISKOLÁJÁT!
