Újabban valóban maratoninak nevezhető, kétórás sajtótájékoztatókat tart a miniszterelnökség, és Lázár János mintha minden egyes alkalommal azon igyekezne, hogy egyre több témáról ejtsen szót. A kancellária azt a látszatot kívánja kelteni, hogy a kurzus lankadatlan igyekezettel dolgozik az ország felvirágoztatásán; s e lázas tevékenység hirdetése önmagában még csak nem is volna kárhoztatandó, feltéve, hogy a büszke beszámolók csakugyan hitelt érdemlőek. De a felvetett témákról jobbára kiderül, hogy bizonyos dolgok igazában nem úgy történtek, ahogyan a kormányzati szócsövek állítják – vagy lényeges részletinformációk nem stimmelnek, vagy legkevésbé sem kiérlelt döntésekről, csupán homályos tervekről tudósítják a sajtó egybegyűlt képviselőit; némely nagyralátó bejelentésnek pedig nem látni a költségvetési fedezetét.
Legutóbb például Lázár János végérvényes döntésként közölte az M4-es sztráda építésének felelősségteljes leállítását: nincs mit tenni, mert az Európai Unió megtagadta a finanszírozást. Bár erre az útszakaszra – úgymond - egyébként nem is volt feltétlenül szükség. Annak ellenére sem, hogy eddig hatvan milliárdot költöttek a munkálatokra, és ennek az összegnek csupán mintegy harmada volt olyan előlegezett kifizetés, amit remélhetően vissza lehet még szerezni a kivitelező cégektől.
Tegyük mindjárt hozzá, hogy erre vajmi kevés az esély, mert a beruházás meghiúsulása bonyolult jogi procedúrát von majd maga után, amelyben a megrendelőnek igazolnia kell, milyen alapos indokkal mondta fel a szerződéseket. A kormány arra az állítólagos kartellgyanúra hivatkozik, amelyet – ugyancsak állítólag – az unió illetékesei fogalmaztak meg. Csakhogy a vád még bizonyításra szorul, s miután eddig, vagyis a munkálatok meglehetős előrehaladásával párhuzamosan ez nem történt meg, erősen kétséges, vajon ezután miféle argumentáció támaszthatja alá.
Tisztázatlan ugyanis, hogy eleve miért pályáztatták meg az M4-es útszakaszt, majd miért kezdték el az építését - hiszen uniós támogatása kezdettől valószerűtlen volt. Nem a kartellgyanú miatt, hanem azért, mert Brüsszel az érvényes közlekedésfejlesztési irányelvek alapján egyáltalán nem tartotta indokoltnak. Miként lehetséges, hogy a magyar kormány mégis belevágott egy olyan projekt megvalósításába, amelyről most maga is azt mondja, hogy felesleges? Magyarán szólva, az állam úgy bukik el legalábbis több tízmilliárdot, hogy még csak fedezete sincs rá - sem az unióból, sem a hazai büdzséből. Ráadásul a drágán rendezett terepen ottmaradnak a félbehagyott építkezés immár haszontalan betonelemei, amelyeknek az elbontása is tetemes költséggel jár majd. Mi ez, ha nem a közvagyon hűtlen kezelése?
A kancellária mindezekre a kérdésekre valójában nem tud választ adni. Lázár János ugyanakkor tagadja, hogy a sztrádaépítés becsődöltetésével csak Simicska Lajos Közgépét akarják elütni az üzlettől. Ez a cáfolat azonban felettébb hiteltelen; az M4-es idáig vezető történetének ugyanis nincs más értékelhető magyarázata. Minden arra vall, hogy ezt a pályát megépítették volna, ha Simicska és Orbán viszálya el nem fajul. Így viszont az eddig már ráfordított pénzt minden további nélkül kidobják az ablakon.
A másik figyelemreméltó ügy, amit a kancelláriaminiszter kezelésbe vett, nem más, mint a tervezett budapesti szuperkórház majdani helyszínének kiválasztása. Az új létesítmény amúgy ambíciózus ötletét nemrég a parlamenti Fidesz-frakció dobta be a köztudatba – ám minden megfontolás, átgondoltság és szakmai felmérés híján. Pusztán azért, hogy a kormánypárt egyebek között az egészségügyben tanúsított rombolásának következtében is rohamosan csökkenő népszerűségi mutatóin javítson valamicskét. Holott az intézményre nincs szükség. Pontosabban: az adott körülmények között nem erre van szükség. Hanem sokkal inkább a tarthatatlan feltételek között működő kórházak rendbetételére és fejlesztésére, illetve az egész diszfunkcionális ellátórendszer megfelelő finanszírozására. Persze, mindez sokkalta többe kerülne, mint egyetlen presztízsépítkezés.
Lázár János mégsem tágít: máris szeretné megtalálni az új kórház méltó helyét, és elmés javaslatai egyikeként felvetette, hogy a budapestiek népszavazáson dönthetnék el, szerintük hová kerüljön az objektum. Ez a tőrőlmetszett populizmus mindennél jobban megmutatja, milyen kérlelhetetlen cinizmussal próbál a kormánypárt kampányeszközzé silányítani mindent. Hiszen nyilvánvaló, hogy ha egyáltalán ésszerű volna a beruházás, a fővárosi polgár akkor sem képes mértékadó módon meghatározni, hol lenne annak a legjobb helye. Itt ugyanis összehangolandó megannyi, igen különböző szakmai kihívás: a leendő területnek, illetve épületnek urbanisztikai, közlekedési, szociológiai és nem utolsó sorban gyógyítási szempontoknak kell megfelelnie. Vagyis tipikusan olyan döntésről beszélünk, amit értelmetlen népszavazásra bocsátani.
A politika viszont annál nagyobb felelősséget visel azért, hogy mindenekelőtt elkészüljenek a lehető legkörültekintőbb megvalósíthatósági tanulmányok. Lázár Jánosnak tehát - ahelyett, hogy kommunikációs munkatársaival együtt hosszan beszél a levegőbe -, ajánlatos volna minél szélesebb körben konzultálnia a hozzáértőkkel, kivált a kórházi vezetőkkel és az orvosszakmai szövetségekkel.
És majd akkor álljon a nyilvánosság elé, ha pontos ismeretei lesznek mindarról, amit egy ilyen tervezetről tudni kell.