Egykor Baszkföldön dolgozott egy három Michelin csillagos étteremben. Arrafelé sok olyan vendéglő van, ahol kis adagokat, gyakran szinte csak kóstolókat, szolgálnak fel, ezekből viszont sokfélét szokás enni. Huszár is bevezette ezt a szisztémát a Mákban, naponta változó, a pillanatnyi ihletnek és fantáziának kimondottan szabad teret engedő étlappal.
Persze nehéz erre rászoktatni a magyarokat, akik általában egy-egy nagyadag ételt részesítenek előnyben, akár anyagi szükségszerűségből is. De a Zona név is éppen úgy alakult ki, hogy nálunk szintén honos a zóna étel, vagyis a kis adag fogalma. Tehát ez az étterem ugyancsak arra épül, hogy érdemes többfélét végig kóstolni, hiszen a konyha így tud igazán megmutatkozni. És mit mondjak, van mit megmutatni! A baszk hagyományok is szerepet kapnak, akár izgalmasan ötvöződnek a magyar tradíciókkal, és azoknak leleményes megújításával.
Maga az étterem is csaknem műalkotás. Az utca felé nincsenek zárt falai, kintről belátni az egészet, csaknem olyan, mint egy jókora kirakat, itt nincs takargatnivaló. Belülről pedig gyönyörű a kilátás a Dunára, a pesti oldalra, meg a Lánchídra. És bár én ezeknek háttal ülök, mégis elém tárul a panoráma, mert óriási tükör borítja a falat, amiben mindent látok. Az viszont nem szerencsés, hogy az a bárszék, amin tanyázom, alacsonyabb, mint a velem szemben ülő helye, ezt bizony szerencsés lett volna egy szintbe hozni. Különben a hely, miközben igen mutatós, roppant laza, a pincérek ingujjban vannak, és akad, aki vászon cipőben szolgál fel, de ez már a Mákban sem volt szokatlan. Ott volt abszolút nagyfazon pincér, Kumli András, aki elképesztő vehemenciával, lenyűgöző humorral, úgy tudta ajánlani az ételeket, hogy már összefutott a nyál a szánkban. Az itteni pincérekkel nem ilyen intenzív a kapcsolatunk, bár mindegyik nagyon kedves, szolgálatkész, profi. Akivel erőteljesebb kapcsolat alakul ki, az a borok szakértője, Török Boglárka, ő plusz dolgokat is mond a nedűkről, és azok létrehozóiról, és a személyes tapasztalatait is megosztja velünk.
A hely szelleméhez az is hozzátartozik, hogy nem ásványvizet szolgálnak fel, hanem tisztítottat, amit nem kell temérdek kilométeren keresztül utaztatni. A vizet viszont egyéni karakterű, zömök üvegekben kapjuk. Igencsak figyelnek a tálalásra, a tányéroknak csaknem saját egyéniségük van, és ez abszolút harmonizál azzal, amit felszolgálnak bennük.
A házikenyér elsőrangú, bevezetőként olíva olajba mártogatjuk. A fácán rámennek, ennek a jellegzetes japán levesfajtának, erőteljesen markáns a leve, úgynevezett omaha bélszín található az alján, ami az egyik legfinomabb húsfajta. A kissé ropogós shimeji gomba is fokozza még a hatást. A merlúza lefegyverzően puha halfajta, kis szívkagylókkal párosítva, és könnyed vajmártással tálalva, igencsak kívánatos. A bivaly mozzarella tálalása kimondottan festői. A fehér sajt hívogató szigetként emelkedik ki a piros görögdinnye zseléből, amit még kapribogyóval, paradicsommal, mangóval, vörös kaviárral dobnak fel. Az egyik legizgalmasabb fogás a sajátos módon készített lecsó. Külön található benne a piros színű paprika, a kedves formájú datolyaparadicsom, és egészben a tojás, amit lefegyverzően lágyan adnak. A francia tejes bárány lapocka pedig annyira puha, hogy szinte rágni sem kell. A kucsmagomba még inkább feldobja. A vörös garnélát kis véres hurkával, burgonyás rizottóval párosítani imponálóan vagány ötlet.
Balatoni Brigitta cukrász nyalánkságait szintén a Mákból ismerhetjük, csokoládé tortája, mákos passió tortája ezúttal olyan, mint egy jól komponált költemény.
A Zona kétségkívül az egyik legjobb magyar étterem, ami evidensen tükrözi a séf, Huszár Krisztián színesen markáns, különleges egyéniségét.
Sorozatunkban az ország legjobb éttermeit mutatjuk be a séf kalauzolásával.