Beszélgettem valakivel a napokban, aki okos, barátságos, kezdeményező természetű. Valahol Nyugaton dolgozik. Mit tervez, ha összeszedett egy kis pénzt és hazajön, hol fog lakni? Kertváros, belváros?
Figyelj! – mondta az ismerősöm. – Aki most kiment, az nem gondolkozik ezen. Aki most elment, az már kimondta, hogy csá! Ez az ország kész. Ez soha nem jut négyről ötre. Nekünk meg csak egy életünk van.
Tavaly minimum 31500 magyar állampolgár távozott legalább egy évre külföldre, majdnem másfélszer annyi, mint egy évvel korábban, és csaknem hat és félszer annyi, mint 2009-ben – derül ki a KSH adataiból. A kormányzati források is elismerik, hogy mintegy három-négyszázezer magyar munkavállalóként dolgozik az Európai Unióban valahol. Ennél magasabb azoknak a száma, akik tartósan kint élnek, ez bőven meghaladja a milliót. Persze, sokan közülük csak kisodródtak, házastársként kerültek ki, vagy nagymamaként, esetleg tanulnak. De egy biztos: senki nem hagyja el a szülőföldjét, ha itt elégedett a lehetőségeivel. Van tehát minimum háromszázezer, maximum egymillió kétszázezer magyar, aki annyira elégedetlen volt Magyarországgal, hogy felállt és elment. Közülük néhányan biztosan hazajönnek majd, látogatóként, nyaralóként vagy majd nyugdíjasként.
Amikor a rendszerváltás zajlott, az oktatásügy tele volt lakossági kezdeményezésekkel. Egymás után alakultak meg az iskolaszékek, a szülőszervezetek. Mára ezek gyakorlatilag elsorvadtak, vagy formálissá váltak. Az emberek feladták azt a reményüket, hogy a demokrácia játékszabályai szerint eljárva tudnák érdekeiket érvényesíteni, például modernizálni az oktatást. Hanem, aki tudja, kimenti gyerekét magániskolába vagy külföldre, aki pedig nem tudja, az sem vitatkozik, mert minek? Megkezdődött a lakosság apolitizálódása és belső vagy külső emigrációba vonulása.
Tulajdonképpen örülni kellene, hogy ez a lehetőség adott. Örülni kell, hogy ennyi ember, aki itthon nem tudott volna boldogulni, Angliában, Svédországban, Észak Rajna-Vesztfáliában most boldogulni tud. Az élet rendje ez, a munkaerő oda áramlik, ahol tőke van.
Igen. Csakhogy van két "csakhogy". Az első így szól: minket most éppen azok hagytak itt, akik a vállalkozóak, aktívak és elégedetlenek. Nem tudni, mivel elégedetlenek, a fizetésükkel, a helyzetükkel vagy a kilátásaikkal, de ha itthon lennének és megpróbálnák a demokrácia játékszabályai szerint kifejezni az elégedetlenségüket, nem lehetne egy autark rendszer elfogadását lenyomni a nemzet torkán. Ez nagyon sajátos kiválasztódás, de érthető. Ha megoldhatóak a problémák konfliktusok nélkül, politizálás nélkül, kockázat vállalása nélkül pusztán egy külföldi munkavállalással, bolond, aki a konfliktusokat választja. És abban a választópolgár-seregben, aki itthon elmegy szavazni, a változtatni akarók hangja egyre halkabb lesz.
És a másik csakhogy: ha hazánk, Ady szavaival: ez a komp-ország, a tekintélyelvű Keleten köt ki, akkor egy idő után már nem is fog tudni visszatérni a szabadelvű Nyugatra, ahová olyan nagyon már nem is fogják várni. Ezt a változást négy-öt éven belül eldönti a sors. Mindenkinek látható lesz a határvonal: és az az euró lesz. Most rosszak a jelek: se az euró-övezet nem hívogat bennünket, se a magyar kormány nem törekszik oda. Lesz egy belső kör, és lesz egy külső, és a belső kör Európáját nem érdekli majd, hogy nálunk van-e sajtószabadság, bírói függetlenség, független piacgazdaság; a belső kör már csak azzal fog törődni, hogy a külső kör Európájában nyugi legyen. Hogy ezt a nyugalmat miképp éri el egy folyton újraválasztott kedves vezető, az őket legfeljebb fintorgásra indítja majd. Még egyszer nem fognak minket megmenteni, pláne, ha láthatóan mi se kérünk a megmentésünkből. Most irdatlan összegeket pumpál Európa a magyar modernizációba. Metrót építenek nekünk, autópályákat, Duna-hidakat. Válaszul tőlünk mit kapnak?
Az Európai Unió ismeretlen kísérlet a történelemben. Mindenki tudja, aki egyszer végigolvasott egy történelemkönyvet, hogy makrostruktúrák nélkül visszaesés van. A nemzetállamok a háborúskodást és gazdasági elmaradottságot jelentik, a császárságok a békét és stabilitást, de mégsem a császárságok a népszerűek, hanem érzelmi okokból a nemzetállamok, a császárságot egy erősebb ország eddig mindig rákényszerítette a többire. Ez az első eset a világtörténelemben, hogy egy etnikailag, nyelvileg ennyire megosztott területen önkéntes alapon hoztunk létre és működtetünk egy makrostruktúrát: az Uniót. Ez járatlan út, sok probléma jön szembe az úton és nincsenek letesztelt megoldások. Ha ezen indulunk el, nem kelletlenkedve és akadékoskodva, kiskapukat keresve és a közös akaratnak csak kényszerből engedve kell járnunk rajta, mert akkor a többiek, akiknek szintén megvan a maguk baja, előbb-utóbb nem fognak hozzánk ragaszkodni. És azt mondják: ha a magyaroknak nem kell az Unió demokráciája és versenyszellemű piacgazdasága, hanem a központilag vezérelt ideológiai önbecsapásra szavaznak, hát válasszák azt.
A lakosságnak az a része, amelyik ezt látja előre, azt mondja: csá! És elmegy.
Igazuk van. Abszolút igazuk van. Nem lehet vitatni vagy helyteleníteni a döntésüket. De akkor mit tegyünk?
