Nem vagyok politológus, egy azok közül, akik látványosan tolják a párt szekerét, és jóslataik jutalmául néha milliomosok lesznek. Egyszerű városi embernek tudom magam, polgárok ivadékának, könyveket olvasok, zenét hallgatok, igyekszem szépen, kifejezően használni a magyar nyelvet, amelyet ajándékomnak tekintek, nem undorító kifejezésekkel megspékelt mondatok tárházának.
Hiszek abban, hogy él még Európában az a szellem, amelyet a múlt században akár Kassán, akár Lübeckben polgárinak neveztek, s amelynek évszázados hagyományai vonzották a magyar fiatalokat, akik tapasztalataikkal felvértezve aztán visszatértek ide, szülőhazájukba, hogy tehetségüket, szerzett ismereteiket idehaza kamatoztassák. Elolvastam a polgári hagyományrend egyik legjelentősebb, legtehetségesebb védelmezőjének, Márai Sándornak a műveit, azokat is, amelyekben a két világháború közötti rendszer visszásságait, mohó szerzésre beállított gondolkodásmódját ostorozta. Meglátása szerint ez vezetett oda, hogy Hitler szövetségesei lettünk, szabad teret engedve a szélsőjobboldalnak. Márai úgy vélte, a politikusok mulasztásai okozták Európa és vele a polgári szellem válságát, hiszen – ahogy írta – „mindenki hazudott, fecsegett, árulkodott”, s az emberek életét egyre jobban fertőzte meg a kételkedés, amelynek gyógyszerét a szabadjára engedett nacionalizmus, idegenellenesség és antiszemitizmus megvalósításában ígérte a szélsőjobbos propaganda.
Elő-előveszem Márai naplóit, kivált azt a kötetet, amelyben 1943 és 1944 eseményeit írta le és kommentálta, s egyre erősebb az a meggyőződésem: az uralkodó osztály közömbössége, politikai analfabétasága okozta Magyarország második világháborúban bekövetkezett tragédiáját. Szorongva gondolok arra, nem hasonló tragédia felé sodródunk-e napjainkban is, s ennek okozója nem a hatalmat gyakorlók közömbössége, arroganciája-e? Nem a szabadjára engedett meggazdagodási vágy kielégítésének eredménye-e, hogy a Jobbik hónapokon belül beéri a Fidesz-KDNP szövetséget, amelynek elveszett ideológiája, s a sokat emlegetett „keresztény” mentalitásnak semmi köze sincs az igazi, a krisztusi kereszténységhez, amelynek képviselete nagyon kényelmetlen volna a nevében – de tetteiben nem! – keresztény párt számára?
Márai tisztán látta Európa gyengeségeit. Tudta, hogy a politikusoktól nem sokat várhat. Nem tetszelgett a kikezdhetetlen erkölcsű polgár szerepében, morális fölényét sem hangoztatta, de azt sosem gondolta volna, hogy akkor vagyunk humanisták, ha baltás gyilkosokat küldünk vissza szülőhazájukba, vagy a korrupcióval átszőtt, erőszakra épülő Oroszországot tekintjük ideálnak. Az volt a meggyőződése, hogy az értelmiségi embernek kötelessége nemet mondania, ha a hagyományos értékeket veszélyeztetni látja. Mert ha Európára tekintünk, arra a hagyományra is gondolhatunk, amely a földrészt nemzedékek sora számára otthonossá tette. Fiúk indultak apáik után, hogy azzal a szellemiséggel szembesüljenek, amelyben a munkák színvonalas elvégzése volt igazán fontos. Aki tehette, gyermekét Európába küldte, hogy megismerkedjék a jól végzett tevékenység örömével, amely az apák nemzedéke számára mindennél fontosabb volt.
Kíváncsi volnék, ha élne még, mit írna naplójába Márai, amikor a gátlástalan vagyonszerzést, a rokonoknak és üzletfeleknek való undorító kedvezést, milliók szegénysorban tartását tapasztalja, s ráadásul azzal kell szembesülnie, hogy a „szegény” szó szalonképtelen. Mit írt volna erről a rendszerről, amely saját hangját erősíti, s minden ettől eltérőt hazaárulónak minősít? Mekkorát kiáltana, ha azt tapasztalná, hogy az információk szabad áramlását mesterséges ködbe vonó hatalmasságok észre sem veszik, hogy a homályból egyre nyilvánvalóbban bontakozik ki az a jobboldaliság, amely ellen küzdött, s amely előbb-utóbb fölfalja szülőit?
