Termékeny talajra hullott az utóbbi egy évben, amit Orbán Viktor még 2011 júliusában, a Fidesz kongresszusán mondott. Arról beszélt ugyanis, hogy elvégezték a munkát. „Egyetlen ügyben sem hagytuk, hogy a probléma súlya, a pesszimizmus, a kishitűség vagy mások kételkedése elbizonytalanítson bennünket. A támadásokat visszavertük. Az Európai Parlament izgága kötekedőinek adtunk néhány kokit, leesett néhány saller, kiosztottunk néhány baráti tarkón verést..."
A kokik és sallerek a következő évekre is meghatározták pártja és kormánya külpolitikáját. Csak az a jó, amit itt, Budapesten csinálnak, hiszen „gyakorlati és működő példát” adnak nemcsak Európának, hanem a világ többi részének is. Ebből következik az is, hogy senkinek nem hagyják, hogy megmondja, mit kellene tennünk itt a Kárpát-medencében, ebben a kis, alig tízmilliós országban. Eme alapvetés eredménye mindaz, ami a 2014-es választások után megalakult Orbán-kormány diplomáciáját jellemzi: a botrányok sorozata. Tavaly nyár óta szinte nem telt el hét, hogy Magyarországnak ne kelljen elkönyvelnie egy-egy sallert, vagy kokit, esetleg tarkón verést szövetségeseitől, barátaitól, netán éppen jó ismerőseitől. És ezeket a kudarcokat nem ellensúlyozza a nagy csinnadrattával bejelentett déli nyitás, amely szervesen követi a keletit, miközben a nyugat – ahová Magyarország régóta szeretne tartozni – egyre nagyobb csodálkozással és ellenszenvvel figyeli a budapesti diplomácia szerencsétlenkedését.
Azon lehet morfondírozni, hogy mi okozott nagyobb károkat Magyarországnak az akkor még kétharmados többséggel rendelkező kormány hivatalba lépése óta. Orbán Viktor tusnádfürdői beszéde, amelyben lényegében szakított az európai értékekkel és meghirdette az illiberális demokráciát, bármit jelentsen is. Esetleg az, amikor ősszel az Egyesült Államok korrupció vádja miatt kitiltott hat magyar – meg nem nevezett – személyiséget országából. Netán az ennek nyomán kibontakozott eseménysorozat, amely André Goodfriend amerikai ügyvivő ellen irányult és annak ellenére is teljes kudarccal végződött, hogy a diplomata utána rövidesen mégis elhagyta Budapestet.
Vagy talán az orosz kapcsolat, amelynek legfőbb jele a Paks II. megépítéséről kötött hitelmegállapodás, ami a kívánatosnál sokkal szorosabbra fűzte a két ország viszonyát. Annak ellenére is, hogy a miniszterelnök kijelentette, „megvan a véleményünk arról, amit az oroszok csinálnak”. És akkor még nem említettük a szomszédos országokkal gyakran feszült viszonyt és azt sem, hogy a külügyminisztériumban – amelyhez hozzácsapták a külgazdaságot is – szakemberek egész sorától szabadultak meg és most nyeretlen kétévesek igyekeznek úgy tenni, mintha értenének ahhoz, amivel megbízták őket.
Az a kapkodás és koncepciótlanság, amely az utóbbi egy évben a magyar külpolitikát jellemzi, természetesen elválaszthatatlan a belpolitikai folyamatoktól. Vagyis attól, hogy jelentősen megváltozott a korábban következmények nélküli ország, ahol az uralmon lévők gyakorlatilag azt csináltak, amit akartak. A hazai kudarcok és a nemzetközi elszigetelődés, a folyamatos bírálatok együtt járnak. Valamennyi a nemzeti együttműködés rendszerének összeomlását vetíti előre. Csakhogy míg a belpolitikában van még bizonyos játéktere Orbánéknak, hiszen 2010 óta mindent a kezükbe vettek, a külpolitikában ilyen nincs. Már barátaik - például az Európai Néppártban – is mind gyakrabban mondanak (és nem kedvező véleményt) politikájukról, a demokráciát hosszú évtizedek óta gyakorló országok pedig nem hajlandók elfogadni azt a szabadságharcot, pávatáncot, vagy nevezzük akárminek, amit Budapesten látnak.
S hiába a szép mondatok - az Európához tartozásról (is) - Orbán Viktortól, a nemzetközi színtéren régóta tartják magukat ahhoz, amit a miniszterelnök is ajánlott néhány éve mindenkinek. A tettei alapján ítélik meg őt és kormányát. E szempontból pedig egyre rosszabbul áll a szénájuk.
Egyre romló kapcsolatok - a cikk a következő oldalon folytatódik