Zombor Gábor egészségügyi államtitkár abban különbözik elődjétől, Szócska Miklóstól, hogy míg az előző Orbán-kormány illetékese jobbára dinamikusan, csillogó szemekkel és afféle menedzseri lelkesedéssel tette meg beváltani képtelen ígéreteit, addig ő lassúdad fahangon beszél, mint aki mindjárt elalszik a saját zsolozsmáján, és ennek az enervált előadásmódnak köszönhetően mindenki azonnal megérti, hogy bár Zombor bizonyára csupa jószándék, de maga sem hiszi el, amit mondani kénytelen. Ez a stílus kétségkívül hézagmentesen illeszkedik az emberi erőforrások mammut-minisztériumának egyik alegységeként kezelt szakállamtitkárság valós lehetőségeihez. Hiszen az ágazatot érintő döntések tőle függetlenül születnek – gyaníthatóan még csak nem is az EMMI berkeiben, hanem feljebb, a miniszterelnökségen. És sohasem élveznek társadalompolitikai prioritást - ellentétben egyebek között a mániákus stadionépítéssel,
Ebben a helyzetben a mindenkori államtitkár feladata abban merül ki, hogy a kiábrándító realitások ellenére újabb és újabb ígérvényeket adjon a kórházi konszolidációra, az orvosok és az ápolók bérének rendezésére, az intézmények vészes adósságterhének kifizetésére. Aztán az egyszer megnevezett, majd néhányszor módosított határidők lejártával, amikor már megint nem történt semmi, előáll a következő biztatásokkal és dátumokkal – noha alighanem tudja, hogy „odafentről” őt is csak hülyítik a főnökei, de pénzt úgysem adnak. Most is így áll a dolog: legutóbb épp április elsején kellett volna kifizetni a kórházak folyvást növekvő beszállítói tartozásait, amelyekre ugyan nem volna elég az a hatvan milliárd, amelyet a hírek szerint a tárca elkülönített, de hát mindegy is, minthogy az összeg egyelőre nincs a láthatáron.
Zombor Gábor mindenesetre elsóhajtotta, hogy mindjárt „kezdődik” az adósságrendezés. Csakhogy az időhúzás közben a gyógyszer és műszerbeszerzések számlái természetesen tovább nőttek, és mára megközelíthetik a százmilliárdot. A kényszerű, tetemes hitelezés már eddig is megroppantotta a forgalmazó cégeket; ha pedig ezek a beszállítók tönkremennek, a kórházak működése végképp veszélybe kerül. És amikor majd nem akad, aki a gyakorta hatvan napon túli tartozásaik ellenére is kiszolgálja az egészségügyi intézményeket, akkor már műtétek sokasága fog elmaradni – jóllehet, olykor már ma is találunk erre példát.
Persze, nem a szakállamtitkárság van állandó megkésettségben, hanem az Orbán-kormány, amely annak ellenére, hogy még 2010-ben azzal kampányolt, „megmenti” az egészségügyet, azóta egyfolytában súlyosan alulfinanszírozza a rendszert. Az elkeserítő állapotok következtében oly mértékű az orvosok és ápolónők elvándorlása, hogy némely szakterületeken lényegében már nem lehet biztonságos ellátásról beszélni, s a diagnosztikai várólisták egyre csak növekednek. A betegek azonban nemcsak ezért jutnak késve kezeléshez, hanem az úgynevezett „teljesítmény volumenkorlát” miatt is, ami nem a szakmailag indokolt szükségleteknek megfelelően, hanem csak az egészségbiztosítási pénztár által mechanikusan megszabott finanszírozási keretek között engedi elvégezni a műtéteket.
Az a tény, hogy a kórházak mind szűkösebb, központilag behatároltabb lehetőségeik ellenére is rendre eladósodnak, világosan mutatja, mennyire elégtelenül fedezi működésüket a költségvetés. Míg a gyógyítás a gyógyszerek és technológiák minőségi fejlődésével együtt természetszerűen drágul, addig az állam egyre kisebb részt akar vállalni a növekvő kiadásokból. Ez a tendencia még akkor is tarthatatlan, ha nem kétséges, hogy az ellátórendszer bizonyos mértékig racionalizálható volna. Tudniillik a felszerelések korszerűsítése, az úgynevezett súlyponti intézmények kialakítása, a szakmai szempontoknak megfelelő térségi központosítás szintén nagyon sokba kerül – tudomásul kell venni, hogy az egészségügy a szükséges átalakítások révén sem lesz olcsóbb soha. Már amennyiben kielégítő, hatékony és mindenki számára elérhető társadalmi szolgáltatásként akarjuk látni.
A kormányzat azonban nem ebben a kategóriában gondolkodik. Valamely szintjén a voluntaristák elrendelték, hogy a most nyakig eladósodott kórházaknak ezentúl kötelező elérniük az „üzemgazdasági nullszaldót”, vagyis egy szakmainak nevezett program gyanánt olyan feladatot róttak rájuk, amelyet az adott, nyomorúságos körülmények között nyilvánvalóan képtelenség teljesíteni. Az igazgatók persze fegyelmezetten leadták a türelmes papíron kimunkált tervezeteket, miközben pontosan tisztában vannak vele, hogy ha végre is hajtanák azokat, súlyosan veszélyeztetnék a betegellátás biztonságát. Nem véletlen, hogy a Kórházszövetség nem kapta meg egyeztetésre ezeket a „szakmai” elképzeléseket, mert még kénytelen lenne kimutatni, mennyire abszurd az egész elképzelés – amelynek egyébként sarkalatos viszonyítási pontjai máig ismeretlenek. A kezelések OEP által finanszírozott alapdíjainak emelésére például ígéretet kaptak a kórházak, de a költségvetés ezt a pluszforrást nem tartalmazza, és senki nem látja, hogyan akarják „átrendezni” a jelenlegi kapacitásokat.
Miközben tehát teljes a bizonytalanság, a kormány egy új fővárosi szuperkórház létesítéséről vizionál. Ahelyett, hogy rendbehozná, fejlesztené és megfelelő mértékben dotálná a meglévő és több tekintetben vészesen lerobbant intézményhálózatot.
