Volt valaha, 1894-ben, az egész Európában nagy port felvert Dreyfus-ügy, perbe fogtak, majd elítéltek egy franciaországi zsidó tisztet, azzal a hamis váddal, hogy idegen hatalmaknak fontos iratokat adott át. Tudni lehetett, hogy nacionalista, radikális pártok küzdelme áll a koholt vádak mögött. Most az Örkény Színházban bemutatták a Bernhardi-ügy című Arthur Schnitzler darabot, amiben egy zsidó orvosprofesszort, egy klinika igazgatóját, Dr. Bernhardit ítélnek el, hasonló módon ügyet kreálva abból, ami nem ügy, és ugyancsak politikai erők állnak a háttérben. Miközben a professzornak esze ágában sincs politizálni. Makacsul öntörvényű, abszolút a szakmájának él. Így tesz akkor is, amikor egy vérmérgezéses, hamarosan biztosan meghaló, 18 éves lányhoz nem engedi be az utolsó kenetet feladni akaró papot. A lány ugyanis pillanatnyilag jól érzi magát, a vőlegényét várja, nem is sejti, hogy itt a vég, így éppen boldog, és a professzor azt akarja, hogy ilyen lelki állapotban haljon meg. A pap jelenlétéből viszont rögtön tudná, hogy mi a helyzet, és azon nyomban összeomlana.
Az egyház embere sértetten elviharzik, de nem hagyja ezt annyiban. Hozzá közelálló körök segítségével ügyet kreál, a kis affért, melyben az orvost csak szakmai meggyőződése, betege védelme vezette, egészen odáig sikerül felfújni, hogy a professzor ezzel, meggyalázta a vallást és a keresztényeket. A háttérben ebben az esetben is ott az antiszemitizmus. Schnitzler maga is kereste osztrák-zsidó identitását, édesapja bécsi orvosprofesszor, klinika igazgató volt, és ő kezdő orvosként ugyanúgy asszisztált a keze alatt, ahogy a darabban is Oscar az édesapjának. Vagyis nyilvánvalóan jócskán van a műnek valóságalapja, hiszen például 1910-ben, a bécsi alpolgármester kijelentette, hogy egy kórházba csak árja orvosok jelentkezését várja, és azokban az időkben a Keresztény-Szociális Párt amúgy is támadta a zsidó értelmiséget. A darab 1912-ben íródott, így nem nehéz felfedezni a kiváltó okait. És arra sem nehéz asszociálni, hogy most miért égetően aktuális, miért van benne gyúanyag. Időnként már-már mintha a mai helyzetre vonatkozó tételmondatok hangzanának el, mintha ezeknek megfeleltethető típusok lennének a szereplők, és ez olykor zavaró is. De ahogy Mácsai Pál Bernhardit játssza, úgy mindenképpen hús-vér ember. Hajlíthatatlan gerincű, már-már nyakasnak is nevezhető, aki megrögzötten csakis a szakmájának él. Nem kedves, hanem racionálisan célszerű. Nem nagyon törődik vele, hogy mi van körülötte a világban, minden erejét, tudását, a gyógyításnak akarja szentelni. Megszállott, nem könnyen elviselhető, de vitathatatlan szaktekintély. Csak hát ott ahol él, nem feltétlenül ez a fő szempont. Gyakran fontosabb ki melyik táborhoz húz, ki hajlandó alkukat kötni, korrumpálódni, engedményeket tenni, felháborodott kijelentést visszavonni, meghunyászkodni. A professzor azonban minden ilyet gondolkodás nélkül, zsigerből utasít el.
Hát mit mondjak, nem ő a kor hőse, de mondhatnám azt is, hogy éppen ő az, mert bár szükségszerűen áldozattá válik, és így klinikája szétesését, rossz kezekbe kerülését sem tudja megakadályozni, nem képes megvédeni az embereit, de mégiscsak ő az, aki meri egyértelműen azt mondani, amit gondol. Bármi is történik, nem alkuszik, még akkor sem, ha ezzel megőrizhetné a pozícióját, elkerülhetné a börtönt. Ő inkább példát statuáltat magából. Azt akarja, hogy bármennyire is bűnbakot csinálnak belőle, mindenki látva lássa, mit tesznek egy ártatlannal, ő a felhorgadó felkiáltójel, aki akár lakmuszpapírként jelezheti a bűnt, az ármányt. Kiszolgáltatottságában, kivetettségében is óhatatlanul ő áll a középpontban, bár persze ettől még el lehet taposni.
A Für Anikó által remekül megformált fő ellenlábasa a sebészet professzora, a klinika igazgatóhelyettese, aki az első adandó alkalommal, még a jelenlétében, elfoglalja a helyét. Ráadásul képviselő a férje, így kapásból tudható, hová húz, és az is, hogy a háttérben igencsak igyekszik mozgatni a szálakat. Bajkeverőkből, kétszínűekből, meghunyászkodókból, akad szép számmal.
Ascher Tamás rendezése valóságos embermustra, beleláthatunk a szereplők veséjébe, és sok esetben elborzadhatunk. Már Izsák Lili rideg fényekkel megvilágított, sterilen fehér játéktere is elég hátborzongató. Mintha ebben a térben nem teremne meg a szeretet, tán csak a meghalt, általunk nem látott, lány szeretett igazán, itt mindent az érdekek, az elvek, vagy éppen az elvtelenség mozgat. Gálffi László röhejes, pancser minisztere fellengzősen papol az erkölcsről, az igazságról, de erre a típusra szokták mondani, hogy az sem igaz, amit kérdez. Minisztériumi tanácsosként Epres Attila a megtestesült, simulékony cinizmus. Znamenák István szemészprofesszorként már-már érti mi történik, de tehetetlenül téblábol. Csuja Imre nőgyógyász professzora, megátalkodottan bigott. Debreczeny Csaba törtető bőrgyógyász professzorának a szeme se áll jól. Takács Nóra Diána docense kiáll ugyan az igazgatójáért, de amit mond, pusztába kiáltott szó. Vajda Milán orvostanhallgatója megjátszottan behízelgő modora ellenére egyértelmű áruló. Polgár Csaba kórboncnoka annyira lent van a rangsorban, hogy nyugodtan mondhat igazat, úgy sem figyel rá senki. Még tán leginkább az ügyet elindító, Nagy Zsolt által alakított, plébános gondol bele leginkább, hogy mi indult el lavinaként az ő felháborodásából. Van egy jelenet, amikor szinte gyón Bernhardinak.
Nincs folyamatosan megfelelő forrponton, nem mindig kellően feszült a produkció, de igen fontos dolgokról beszél, fejbe kólint, letaglóz, hosszan elgondolkoztat. Nagy elszántság és tehetség van benne.
