„Senkit nem hagyunk az útszélén” - mondta Orbán Viktor évekkel ezelőtt. És mint mindig, a miniszterelnök ezúttal is igazat mondott. Mert mára – kivéve a szűk elitet – mindenkit az árokba „rugdostak”. Így aztán a látszat híján, valóban nem érzékelhető a hétköznapi valóság és a győzelmi jelentések közötti „ordító” ellentmondás. Nagyon is valóság mindez, legalább is a szó erkölcsi, mentális értelmében. Aki mindezt nem hiszi, nézze folyamatosan az új M1 adásait, meg fogják győzni.
Hogy miért e látszólagos inkoherencia? A közmédia televíziós csatornájának sikerpropagandája dagályos, túláradó. Olyannyira, hogy a szoclib felfogással aligha vádolható Wittner Mária, Jankovics Marcell, Schmidt Mária és mások is figyelmeztetnek a kormány torz médiapolitikájára. Úgy tűnik, ők még emlékeznek a diktatórikus modellre és az 1989-es alkotmány 6. cikkelyére: „ (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításra, továbbá arra, hogy a közérdekű adatokat megismerje, illetőleg terjessze. (2) A Magyar Köztársaság elismeri és védi a sajtó szabadságát.” És talán mert még emlékezetükben van az Antall-Boross kormányt „kiszolgáló” médiamunkások túlteljesítése az ülepfényezésben, amivel az MSZP és az SZDSZ annak idején a mainál fölényesebb parlamenti többségez jutott.
Kísérteties az analógia a Fidesz-KDNP jelenlegi médiauralmi törekvéseiben, azzal a különbséggel, hogy korábban az MDF vezette koalíció nemcsak túlzott önfényezésével, hanem az ellenfelek lejáratásával is foglalkozott. Patás ördög képében feltüntetve a „komcsikat”. Meggyőződésem, hogy az „Akkor(i). Amikor(i)”. mai szlogen akaratlanul is 10-15 százalékot szállított/szállít 1994 és 2018 nyerteseinek, azzal a különbséggel, hogy míg ezúttal az ellenzék még mindig a sebeit nyalogatja és egymásra fanyalog, nevető harmadikként a Jobbiknak nyit szabad utat a demokrácia letéteményeseivel szemben.
Csodálom, hogy a múlt század ’80-as éveiben „tündöklő”, állampárti irányítást - az akkori Tájékoztatási Hivatalt (Tájhivatal) - mai követői, a Lázár János csúcsminisztériumában még nem fedezték fel. Az MSZMP KB Agitációs-és Propaganda Osztálya 1984-ben úgy látta, az a cél, hogy „a jövőben eredményessé váljék a tájékoztatási eszközök részvétele a döntések, határozatok előkészítésében, az alternatívák bemutatásában. A politikai vezetésnek keresni kell a módozatait, hogy a tömegtájékoztatás révén is mind többen vegyenek részt a döntések előkészítésében, meghozatalában és végrehajtásuk ellenőrzésében”.
Ehhez képest hogyan működik ma, majd három évtizeddel később a puhuló sajtópolitika? Belénessy Csaba, a Magyar Távirati Iroda (MTI) Hírcentrumának ilyen-olyan módon leköszönt vezérigazgatójának cége most 45 millió forintos megrendelést kapott, ennyivel „segít hozzá” az amúgy állami büdzséből kistafírozott köztelevízió 80 milliós - és ki tudja még mennyi - költségvetési, hirdetési pénzének apasztásához. Valamit valamiért! Elvégre a három éve talonba tett Belénessy mondta kendőzetlenül: „a közszolgálati újságíró nem lehet a kormány ellensége, és nem kérdőjelezheti meg a szabadon választott kabinet hatalmát, mert az nem megy, hogy elfogadjuk a tisztséget, majd szembeszegülünk a megbízóval”. Így hagyták magukat lekenyerezni azok az állami tisztviselők is, akik a közösségi, vagy közmédia internetes oldalain dicshimnuszt zengenek az ország nagyszerűségéről. Nincsenek közöttük „kis” nevek, minimum helyettes államtitkárok fogják a tollukat, verik a klaviatúrát megbízási szerződés és tisztes honorárium fejében. Posztol mindenki, aki számít. A bloggerek pedig nem ingyen teszik közzé sületlen mondanivalójukat. Van inkriminált személy, aki csak ezzel havonta többet keres, mint egy egyetem tanár.
Némi eufémizmussal ugyan, de maradjunk a köztelevízió hírvivésénél. Már csak az ethosz szintjén is. Mint az Fidesz-közeli szereplők sugallatából kitűnik: az M1-et nem fogadta osztatlan elismerés. Különösen nem azok után, hogy a „népbutítás” Híradója a kereskedelmi televíziókkal szemben már a kezdetek-kezdetén gyengébben teljesített! A nézettség a mai napig is mindössze 15-20 (!) százaléka a köztévé iránti érdeklődésnek. Nem mentség erre a begyakorolatlan adásvezénylés, és messze még az idő - amikor nem csak ideológiailag – valóban „önjáróvá” válnak a szerkesztők.
A televízió közönsége informatív, sokszínű híradást akar látni, különben az internethez fordul. Tellér Gyula, a minap Széchenyi-díjjal kitüntetett szociológus is elismeri: ”szétbeszélés” van a különböző irányultságú médiumok között. Ő mondja: „…nem biztos, hogy (a köztelevíziókat) mindenképpen néznem kellene…”. Tellér elismeri ugyan, hogy a közmédia a kereskedelmi adók színvonalára süllyed, jogosan vitatja ennek szükségszerűségét. A főtanácsadó egyenesen hibásnak mondja Orbán médiaideológiáját, a "dolgos kétkezi munkát vállaló kisemberek" sem a silányságot, hanem a hitelességet preferálják. Ezért is veszélyes az elfogult médiaüzenetek szembeállítása az élet valóságával.
