Hétfőn váratlan kérdést intéztek a szlovén miniszterelnökhöz, Miro Cerarhoz. Az Egységes Baloldal nevű ellenzéki párt a görög kormány törekvéseire hivatkozva azt firtatta, hogy a ljubljanai kabinetnek is kártérítést kell követelnie Berlintől az ország területén a nácik által elkövetett rémtettekért. Cerar erre azt válaszolta, hogy ezt a kérdést „széles politikai aspektusban” kell szemlélni.
Mint fogalmazott, a második világháború óta hetven év telt el, s Szlovénia 2004-es uniós csatlakozása óta a téma lekerült a napirendről, ennél sokkal fontosabb kérdések is felmerülnek a német-szlovén bilaterális kapcsolatokban. Azt is közölte, nem ez a legmegfelelőbb idő arra, hogy a háborús kártérítések kérdését ismételten napirendre tűzzék.
Mire alapozná Szlovénia a háborús kártérítést? A Wehrmacht 1941. április 6-án támadta meg a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságot, s két nappal az invázió után csapatai elérték Maribort. Ljubljanát, valamint az Adriai-tenger szakaszát átengedték az olaszoknak, a németek azonban megtartottak maguknak egy 10 ezer négyzetkilométernyi területet. 800 ezer ember került német uralom alá. Egyik első intézkedésükként betiltották a szlovén nyelv használatát, a település- és családneveket német hangzásúra kellett változtatni, a szlovén könyveket, a könyvtárakat megsemmisítették.
A nácik „eredetkutatói” szerint a szlovének ereiben „egy csepp német” csörgedezik. Ezért Németország területére, az ottani táborokba internálták, illetve kényszermunkára kötelezték őket. 1941 októbere és 1942 júliusa között 36 ezer szlovén nemzetiségű személyt küldtek a náci Németország területére. Heinrich Himmler a szlovén értelmiséget teljes egészében deportálni akarta. Azokkal is ez volt a célja, akiket „értékesnek” ítéltek meg, de politikailag megbízhatatlannak tartottak. A legkevésbé megbízhatóakat Horvátország és Szerbia területére küldték.
A cél az volt, hogy a szlovéneket még hazájukban átneveljék németté, ez a törekvés azonban kudarcba fulladt. A nácik helyi vezetői is jelezték Berlinnek, hogy faji szempontból ugyan a szlovének valóban hasonlítanak a németekre, de van némi „keleties beütésük”. Himmler egyébként az „Endsieg” után a Szovjetunió elnéptelenedett területeire akarta küldeni a szlovéneket.
1942 júniusában Himmler a partizánok mozgalmának teljes megsemmisítését rendelte el. A tisztogatás jelszavával Szlovénia területén egyes településeket a földdel tettek egyenlővé. A terror ellenére továbbra is nagy elégedetlenség volt tapasztalható a helyi lakosság körében, ami a náci vezetők körében is aggodalmat keltett. Ezért elrendelték a deportálások leállítását.
Magas rangú tisztek azonban megtámadták a döntést, Himmler ezért kiadta a parancsot: minden olyan személyt le kell tartóztatni, akik kapcsolatban állhattak lázadókkal. A bebörtönzötteket „faji szempontból” is megvizsgálták, sok gyermeket választottak el szüleitől. A felnőtteket internálták, vagy agyonlőtték. 430 gyermeket Stájerországba szállítottak. 1100-at pedig átnevelő táborba küldtek, vagy lehetővé tették adoptálásukat német családok számára. Sokan mind a mai napig nem tudják, kik voltak igazi szüleik.
A német uralom szlovéniai mérlege 16 180 halott és 180 ezer elűzött, illetve menekült személy volt (ez összesen a németek által megszállt területeken élők 22 százaléka). 600 szlovént a Hamburg melletti Neuengamme koncentrációs táborban végeztek ki. A szlovén vagyonnak körülbelül a felét semmisítették meg a németek. A hazatért túlélők egy majd teljesen földig rombolt országrészt találtak.
A második világháború után természetesen felmerült a háborús jóvátétel kérdése. Az 1946-os békekonferencián 36 milliárd amerikai dollárnyi kártérítést szavaztak meg Jugoszláviának, ezt az összeget azonban később elengedték. A németek csak azon jugoszláv áldozatok hozzátartozóinak fizetett, akiken bizonyítottan emberkísérleteket hajtottak végre. 1951-ben a német szövetségi kormány mintegy 4 millió eurót utalt át számukra. Más bűntettekért, a koncentrációs tábor területén kívüli gyilkosságokért, kényszermunkáért azonban nem fizettek. (Az már egy másik történet, hogy a Jugoszláviában maradt németeken miként állt bosszút az akkori kommunista vezetés.)
Több mint 20 évvel később elmozdulás történt az ügyben. 1973-ban ugyanis Joszip Broz Tito és Willy Brandt kancellár hitelmegállapodást kötött. Ez volt az úgynevezett brijuni egyezmény. Kínosan ügyeltek arra, hogy a szerződésben kerüljék a „kártérítés”, vagy a „háborús jóvátétel” kifejezést. Jogilag sem lett volna megalapozott, hiszen nem a világháború túlélői, az áldozatok hozzátartozói profitáltak belőle, hanem az egyre inkább a Nyugat társaságát kereső jugoszláv állam.
A Német Szövetségi Köztársaság egyébként 1972-ben 150 millió eurónyi márkát fizetett Jugoszláviának, a brijuni szerződést követő évben pedig 350 milliót, harminc éves visszafizetési haladékkal. Elsősorban a balkáni állam infrastruktúrájának fejlesztésére, a villamoshálózat kiépítésére szánták az összeget.
Jugoszlávia felbomlása után sem került le a napirendről a háborús jóvátétel kérdése. Mint a Die Zeit egyik korábbi cikkében írta, a szlovéniai Megszállók Áldozatainak Egyesülete (ZZO) 1997 után azt követelte, hogy Berlin legalább az 1500 kranji áldozat haláláért vállalja a felelősséget. Bár 2000-ben a ljubljanai parlament törvényt fogadott el a deportáltakról, az egyesület követelései végül nem kerültek be a jogszabályba. A 35 ezer akkor élt túlélőből csak 9400 ügyében ismerték el, hogy kártérítésre tarthatnak igényt.
Berlin azonban nem akar jóvátételt fizetni. A német kormány mindmáig ragaszkodik ahhoz az álláspontjához, amely szerint a rasszista terror még nem feltételezi a kártérítés fizetését. 2006-ban a német pénzügyminisztérium kerek-perec kijelentette a szlovéniai áldozatok egyesületének, hogy a téma le van zárva.
A kérdés azóta holtpontra jutott. Az egyesület egyik társalapítója, Tone Kristan 2011-ben, a Bundestagnak címzett levelében azt írta: „Sértve érezzük magunkat amiatt, amit az elmúlt években el kellett szenvednünk. Nagyon csalódtunk egy olyan országban, amely annyira demokratikusnak, szociálisan érzékenynek és igazságosnak tartja magát” – fejtette ki.
Janko Prunk szlovén történész a Delo című lapban azt közölte, a túlélőknek van erkölcsi alapjuk arra, hogy kártérítést kapjanak. Rámutatott, hogy Szlovénia önállósága után azért nem nagyon firtatták a kérdést, mert Ljubljana nem akarta veszélybe sodorni uniós csatlakozását, nem kívánt ujjat húzni Berlinnel. Arról nem is beszélve, hogy a Németország legfontosabb külkereskedelmi partnere. Az ellenzéki Egységes Baloldal szerint a második világháború után Jugoszláviának megítélt 36 milliárd dollár 16 százalékát kell Szlovéniának megkapnia, ami 5,7 milliárd dollárnak felel meg.
