A liberális demokrácia csapdája, hogy kétségtelenül nehézkes, az autark rendszer viszont nem ilyen. Az autark rendszerben a vezetés (vagy a vezető) dönt valamit, és azt az apparátus végrehajtja, és a dolog el van intézve, pont.
Annak idején Mussolininek is éppen ez volt az egyik nagy vonzereje, hogy az őt megelőző, ezerféleképpen széttagolt és meglehetősen tehetetlen olasz vezetéssel szemben a Duce, mint az erős kéz politikájának a megvalósítója - mondjuk így: a maga sajátos módján -, el tudott intézni dolgokat. Mussolini, aki pályája kezdetén a szocialista eszmékkel kacérkodott, miután hatalomra került, visszaszorította a katolikus egyház hatalmát, gyakorlatilag legyőzte az olasz maffiát (miután az ő maffiája erősebbnek bizonyult a többiekénél). Az idegenforgalom fellendítése érdekében eltüntette, lágerekbe zárta Róma utcáiról a koldusokat, és nekiállt a nagy társadalmi alrendszerek, például az oktatásügy korszerűsítésének is. E téren kezdetben sokkal modernebb nézeteket próbált érvényesíteni, mint a mai magyar oktatási kormányzat. Később aztán változtatott ezen, és egy erősen militarizált, hisztérikusan vezérkultuszt követő iskolarendszert alakított ki, de ez a történet második része. A diktatúra lényegéhez tartozik ugyanis a második rész, a kontrollálhatatlanság, ezért amikor a Duce, a Vezér, a Kedves Vezető, a Generalisszimusz vagy a Kondukátor őrületes ostobaságokat kezd elkövetni, nincs aki megállítsa. Előbb-utóbb elpusztítja önmagát és jelentős részben azt az országot is, amelyik eltűri a hatalmát.
Az autark rendszerek vezetőrétege általában azért szokta konszolidációra kényszeríteni a kormányzót vagy a pártfőtitkárt, tehát a hatalom egyes számú vezetőjét, miután ő ilyen vagy olyan (általában rettenetes) eszközökkel megszilárdította a vezetőréteg hatalmát, hogy ésszerűsítse, racionalizálja a kormányzást, a lehetséges minimumra mérsékelje az egyes számú vezető meggondolatlan döntéseinek káros következményeit. Nálunk most ez a konszolidáció, úgy tűnik, elmarad. Ez baj.
Nemcsak az ország egészének baj, hanem azon belül a vezetőrétegnek is. Ezek a fideszes fiatalemberek (és a kevésbé fiatalok) -, akik most jó állásokba kerültek, magas fizetéseket kapnak, közben számtalan érdekes módon kiegészíthetik bevételeiket - el kell ismerni: dinamikusak és tettre készek. Ha nem tudják keresztülvinni a konszolidációt, nagyon nagy kockázatot vállalnak, ugyanis már most látszik, hogy a hatalom ellenőrizetlensége hibás döntések sorát eredményezi.
A paksi bővítés körüli értelmetlen titkolózásba belebukhat az egész rendszer. Egy atomerőmű ügye a lakosság körében hatalmas mozgósító erővel bír, hiába gyötri Európát energiaéhség, Svédországban vagy Ausztriában a közvélemény az atombizalmatlanság miatt megakadályozta a már elkészült atomerőművek üzembe helyezését is. Egy atombaleset valamelyik orosz erőműben elsodorhatja magával a Fideszt, ha ragaszkodnak ahhoz, hogy az Orbán-Putyin tárgyalásokon viharsebesen megkötött üzlet minden fontos részletét homály fedje. Ha megvitathattuk volna az energiabővítés lehetséges alternatíváit és népszavazáson döntöttünk volna róla, akkor a nép viselné a felelősséget. Így most ezek a jó pozíciókban levő fideszes fiatalembereknek esetleg olyasmiért kell majd felelniük, amiről ők sincsenek tájékoztatva, amibe ők sem szólhattak bele.
Jóval kisebb horderejű ügy, de érzékelhetően mutatja a vezetés valóságérzékének elvesztését a plázák ellen viselt háború. A józanabb fideszes vezetők az első pillanattól kezdve jelezték, hogy ez ostobaság, de tiltakozásukat elsöpörte az igazodás vágya és kényszere. Miért kellett az autópályákat a városszéli nagy bevásárlóközpontokig fizetősökké tenni? Ennek érdemi hozadéka a bevételi oldalon nincs, egyetlen eredménye, hogy talán csökkenti a vásárlók számát. A vasárnapi plázastop bevezetésének hatása köszönőviszonyban sincs az indokokkal. Ugyanis minden felmérés szerint a vasárnapi bevásárlás családösszetartó erő volt, kulturált körülmények között körbe járták az üzleteket, megebédeltek, beültek egy moziba, esetleg bevitték a gyerekeket a játszóházba. Ha a kormányunk csakugyan a családokat szerette volna támogatni, akkor a bezárás helyett éppen ellenkezőleg, arra kellett volna törekedni, hogy a plázák tovább tudják bővíteni a kulturális szempontból fontos kínálatukat. Például a jól tanuló gyerekeket a kormányzat jutalmazhatta volna bármelyik bevásárlóközpontban beváltható játszóház- vagy koripálya jeggyel. Ilyen bónuszokkal segélyezhetnék azokat szegényebb családokat, akiknek a gyerekei meg sem ismerhetik, hogy milyen a kulturált körülmények közötti szórakozás, mert nekik csak a félig szétvert külvárosi játszóterek életveszélyesen meredező vascsövei jelentik a közösségi teret.
Kormányzatunk egyre több értelmetlen, kontraproduktív döntést hoz, megemlíthetnénk a közmédiára elköltött nyolcvanmilliárdot, a Matolcsy-alapítványokra elpazarolt több mint kétszázmilliárdot, a Nemzeti Bank ingatlanvásárlásait, vagy a már ezerszer megbukott Klebelsberg Intézményfenntartó Központra fordított milliárdokat.
Az emberek tudják, hogy baj lesz, de azt remélik, csak másokkal történik majd baj, ők megússzák a dolgot. A történelem nem szokta ezeket a várakozásokat beváltani.
