Politikai szempontból átrajzolódott a megyék, a helyhatóságok térképe a hétvégi választás után. A mérsékelt jobboldal pártja, az UMP, független centrista szövetségesével, az UDI-vel egyetemben a 101 megyének kétharmadát „foglalta el”. A Le Monde egyik kommentárjában azonban elsősorban nem a jobboldal előretörésével, hanem a szocialisták kudarcával foglalkozott. „A baloldal súlyos kudarcot szenvedett” – jegyezte meg.
Csakugyan azt, és ami igazán súlyossá teszi a helyzetet, hogy 2012, vagyis azóta, hogy Hollande az akkori elnökválasztáson megverte a távozó Nicolas Sarkozyt, valamennyi közbeiktatott szavazási erőpróbán (a városin, az európai parlamentin, a szenátusin, most a megyein, tehát sorrendben a negyediken) a szocialisták kivétel nélkül alulmaradtak.
Sarkozy diadalittasan kijelentette, a választók a kormány füllentéseiért, megvalósítatlan ígéreteiért és tehetetlenségéért” fizettek meg. Hollande miniszterelnöke, az államfőt népszerűségben mindig megelőző Manuel Valls, azzal reagált Sarkozy szigorú ítéletére, hogy az elmúlt két hétben csakugyan „sajnálatos visszaesés” sújtotta a baloldalt.
Ha összesítünk, az eredmény a baloldal számára még katasztrofálisabb. Kerek évtized alatt ez a tábor 28 megyét veszített el, valamennyi a jobboldal zsákmánya lett. Nem is akármilyen területekről van szó. Köztük található Correze megye, az államfő személyes hitbizománya, Seine-Maritime, Laurent Fabius külügyminiszter vadászterülete, és most Esson, Valls karrierjének színhelye. Keserű mérleg.
És ma, miképpen néznek a távolabbi, mégis egészen közeli jövőbe, az alig két év múlva esedékes következő elnökválasztás elébe a szocialisták? Akiknek élén Francois Hollande úgy reméli, ismét a párt jelöltje lehet, s újabb öt esztendőre beköltözhet majd az Élysée-palotába. Ráadásul éppen Sarkozyvel szemben, akit mértéktelen bosszúvágy fűt, hogy elégtételt vegyen 2012-es vereségéért.
Az előrejelzések egyébként eleve nagy szocialista kudarcot jósoltak a megyei választáson, ennek ellenére Hollande, aki legendásan nagy ígérgető és derűlátó francia politikus, leszögezte, történhet bármi, törik-szakad, ők nem hajlandók jottányit sem változtatni biztos vereséget előrevetítő politikájukon. Optimizmusának eléggé kétséges az alapja. Az idei esztendő igencsak szerény eredményekkel bíztat, néhány tizedszázalékos gazdasági növekedéssel. A munkanélküliség jó esetben csak néhány tizedszázalékkal csökken, rosszabbik esetben tovább emelkedik.
Kétségeket ébresztett mindenesetre, hogy az államfő a megyei voksolás második fordulója előtt kijelentette, nincs szándékában változtatni vesztes csapatán, sem ötéves elnöki korszakának első kétesztendei politikáján. Minden vesztes választás után „nem cserélnek kormányt, és nem váltják le az államfői csapatot sem” – szólt az érvelés.
E sajátos fölfogásnak az volt a bíztatónak hitt indítéka, hogy az első forduló megcáfolni látszott a borús jóslatokat. Maga Marine Le Pen, a szélsőjobboldali Nemzeti Front (FN) elnöke is készpénznek vette, hogy a csapata időközben Franciaország elsőszámú pártja lett, s maga mögé utasítja Sarkozy UMP konzervatív alakulatát, amely így a második helyre szorul. Abból indult ki, hogy a szégyenteljes sereghajtó szerepére kárhoztatja a 2012 óta kormányzó szocialistákat.
Csakhogy minden másként alakult. Igaz, a PS nem egyedül, hanem a baloldal többi pártjával szövetkezve nem is csekély különbséggel második lett, Marine Le Penék azonban csak a harmadik helyre értek be. Több elemző ebből elég merészen azt az elhamarkodott következtetést vonta le, hogy több évtized után „új korszak” köszönt be a francia politikában, vége a két párti, jobboldali-baloldali vetélkedésnek, három párti rezsimre lehet berendezkedni.
Ez kellemetlen bonyodalmat okozhat, szükség esetén nehéz lesz koalíciós társat találni, a kormányzás kínos helyzeteket teremhet. A második forduló megcáfolni látszott a föltevést. Igaz, Sarkozyék fölényesen elsők lettek, a baloldal meg a szocialistákkal elvben második, a Nemzeti Front pedig utolsó.
A kétpárti változás azonban csalóka. Az 2002-es elnökválasztáson a papának, Jean-Marie Le Pennek halvány esélye volt arra, hogy államfő lehessen, hiszen bekerült a második fordulóba, győzelmét azonban végül is az hiúsította meg, hogy a szocialisták nagy fegyelemmel Jacques Chirac mellett mozgósítottak, impozáns arányban sikerült legyőzni a szélsőjobbot. Idén ugyanez ismétlődött meg. Hollande-ék az általuk nagyon nem szeretett UMP listájának támogatására buzdították a híveiket.
A szocialisták látszólag a második helyen futottak be, a Nemzeti Front pedig harmadik lett. Azért csak látszólag, mert bár a baloldal több megyét hódított el a Nemzeti Frontnál, a leadott voksok tekintetében a szocialisták valójában csak a harmadikok lettek. A kétpártiság tehát nem a múlté, nagyon is jelen van a politikában, csak éppen Le Penék léptek elő második számú tömörüléssé. Tovább bonyolíthatja a közeljövőt, hogy 2015 végére regionális választások esedékesek. Mivel ez esetben az nyer, aki többséget szerez, akkor már a Nemzeti Front akár élre is ugorhat a pártok versenyében. Nem túl szívderítő kilátás, de bekövetkezhet.
Ez a fölállás azonban azzal a megingathatatlan bizakodással tölti el Sarkozyt, hogy a 2017-es elnökválasztás máris lefutott, semmi sem akadályozhatja meg őt, hogy bosszút álljon Francois Hollande-on, visszahódítsa tőle az Élysée-palotát, újabb öt évre ismét ő legyen a főnök. Minden kétséget kizárva kijelentette, „a váltást semmi sem fékezheti meg”. A pillanatnyi állapotok szerint ez csakugyan meg is történhet. Győzelmének újabb előfutára lehet, hogy pártja, az UMP május végén kongresszust tart, ismét ő diadalmaskodhat, mint az új jobboldali erő vezéralakja. Régóta töpreng rajta, névadó is lesz, átkereszteli a tömörülést, s több változatot is fontolgat.
Új modern szervezeti formát teremt, sőt nagymértékben lecseréli a helyi vezetőket is, hálátlanul szelektál azok között, akik eddig segítették, igaz, többen csupán kényszerből. A harmadik etap a már említett decemberben esedékes regionális választás lesz, ami alkalmat teremthet arra, hogy Sarkozy a „kék hullámként” emlegetett diadalát megfejelje.
Csakhogy ott a csapda is. Sarkozy sok bírálója nyíltan szól kétlelkűségéről, arról, hogy látszatra mindig is ellenfelének tekintette a szélsőjobboldalt, a valóságban és rejtetten azonban a cinkosa, szövetségesként számít rá. Nos, az akkor érvényes arányos választási rendszer alkalmat adhat a mutyizásra, a frontosok csöndben az ő követőivel voksolhatnak.
Igazán azonban nem ez a veszély keresztezheti Sarkozy fékezhetetlen ambícióit. Nagy és régi vetélytársa az UMP-én belül, Alain Juppé, Bordeaux polgármestere, aki Sarkozy nyers jobboldalisága helyére hiteles jobbközép centrista pártot teremtene, méghozzá tekintélyes belső támogatással. Igen sok a meggyőződéses követője, akik a kongresszuson nem lebecsülhető tábort állíthatnak Juppé mögé. Benne látják az őszinte és jó szándékú megújítót, régóta várják, hogy Sarkozytól megszabadulhassanak, Párizsban megjelenhessen a „francia Merkel”.
Ezt a föltevést látszik erősíteni az is, hogy a Le Point minapi becslése szerint 2015 „meglepetése”, hogy fölmérések tanúsítják, Juppé a „munkások bálványa” is lett. Állítólag megelégednék azzal, ha pártjának a kongresszusán az övé legyen a voksoknak 47 százaléka, hiszen nem csupán Sarkozy, más jelölt is fölbukkanhat. Megtörténhet aztán az a csoda is, hogy az országos vetélkedések talpra állíthatják Hollande-ot is, aki így nem teljesen esélytelenül indulhat második államfői mandátumáért.