Önáltatás, ha csak küszöbünkre telepedett szellemeket látunk a feltámadt európai szélsőségekben. A Sziriza már kormányon van, s cseppet sem biztató, hogy választási ígéretei kisimulni látszanak a hatalomgyakorlás felelősségének nemzetközi súlya alatt. (Lírában kampányolunk, de prózában kormányzunk, mondta egykor Mario Cuomo New York-i kormányzó, de ne dőljünk hátra: semmi sem lesz már ugyanaz, mint ami volt a Sziriza győzelme előtt.) Franciaországban a helyhatósági választások első fordulója után nyíltan háromosztatú politikai térről beszélnek, ahol a hagyományos bal-jobb helyett immár stabil harmadikként muszáj Marine Le Pen pártjával, a Nemzeti Fronttal számolni. Ami pedig Magyarországot illeti, a Jobbik, amelynek elnöke már a kormányzás várható gondjain töri a fejét, alig néhány százalékkal marad le a kormánypárttól, amely újabb és újabb botrányaival mind gyorsabban merül el a népszerűségvesztés örvényében. Közben helyi sikerei ellenére a demokratikus ellenzék csak lassan tápászkodik a 2010-14-es jobbegyenes kábulatából.
A politikai elittel és általában a politikai berendezkedéssel mind elégedetlenebb tömegek e pártokkal egyre nagyobb szeletet hasítanak ki a hagyományos politikai képviseletből. Az eddigi, többnyire kétpólusú parlamenti váltógazdálkodás helyett harmadik erőre vágynak. Nem a centrumba húzó erők mellé állnak, hanem a radikálisokhoz telepszenek. Felesleges szörnyülködni. A merev tekintet – halál. A mostani változások legalább kibillentik a holtpontról a közállapotokat. A felek fel kell, hogy tárják valódi arcukat, a tétlenek rákényszerülnek, hogy cselekedjenek. És: nagyjából azért érteni is véljük, hogy mi történik. Könyvtárpolcok telnek meg Arisztotelész, Pascal, Tocqueville, Huizinga, Ortega, John Lukacs idézeteivel és visszhangjaival. Mind a korlátlan demokrácia, a tömegdemokrácia veszélyeire figyelmeztetnek. Rögzíthetjük: a népfelség elve a maga összes ellentmondásaival együtt ma már egyetemes a nyugati világban, miközben arra képlékeny a válasz: mivé vált/válik/válhat e tömegdemokrácia politikája, mit hozhat a holnap.
A többség gépházzaja
Megtapasztaljuk: a demokrácia szabad választásokon hatalomra juttathatja saját autoriter gyilkosát. A modern diktátorok – mint a forradalmár Hitler tette – államosítják, kisajátítják a népet, beszélnek a népfelségről, hivatkoznak rá, miközben a modern diktatúrát gyakorolják. Látjuk: létezik a legálisan megválasztott többség zsarnoksága. Akarjuk-elviseljük ezt a zsarnokságot, pedig tudjuk, a többségnek nincs eredendően igaza attól, hogy legitimen megválasztották. Még ha tévedéseit próbaüzemi gépházzajnak mondja is. Igazság maradt az első világháború tanulsága: a nacionalizmus – a politikai nemzetállamok ajnározása – maga alá gyűrte a hazafiságot, s maradandóbbnak bizonyult nem csak a kommunista internacionalizmusnál, hanem még a közös Európa-ház multikulturális eszméjénél is. Bár igaz, hogy a polgári parlamentarizmus megteremtette a diktátorok hatalomra jutásának ellenszerét, a fékek és ellensúlyok rendszerét, a hatalmi ágak elválasztását, a szabad sajtót, ám a magyar példán látjuk, ha nincsenek mély gyökerei, ha nem védik meg minden nap, akkor alig néhány év alatt a tömeg néma asszisztálásával szét lehet verni, vagy legalább is meg lehet szállni, ki lehet sajátítani ezt a rendszert.
Látni, hogy John Lukacsnak is igaza van: a francia forradalom unalmassá vált, a racionalista filozófia már nem vonzó és azzal, hogy 1989-ben a történelem kommunista kereke visszafordult (ami a dogma szerint lehetetlen lett volna), bebizonyosodott, hogy a történelemnek nincs belső, fejlődési logikája. Igaza lett George Steinernek 1971-ből: a posztkultúrában eltűnik a fejlődésbe vetett hit, elsorvad az a gondolat, hogy a történelem felfelé ívelő pályán halad, uralkodóvá válik a kultúrpesszimizmus, vagy az új sztoikus realizmus. Miközben hétköznapi ésszel követhetetlen tempóban alakítja át a hétköznapokat a tudomány és a technika.
Mario Vargas Llosa a társadalmak kulturális törésvonaláról beszél. T. S. Eliot-t idézi, aki szerint a kultúra életmód. Ez is igaz lehet, ha pedig igaz, akkor az is igaz, hogy a második világháború utáni jóléti államok gyakorlata, a tőke és munka kiegyezése következtében beköszöntött jólét nem járt együtt a kultúra (az életmód) általános gazdagodásával, mert hát az nem mennyiség, hanem minőség és érzékenység kérdése. Amiből következik, hogy naiv az az elképzelés, miszerint az oktatás révén az egész társadalomnak átadható a kultúra. Mert a kultúra egyetemes demokratizálását úgy lehet elérni, ha elszegényítik, napról napra felszínesebbé teszik. Aminek következtében a közösség elitre és tömegre szakad. Ez magyarázná a Bill Clinton-Tony Blair-Gerhard Schröder féle új baloldal tudásalapú társadalom-víziójának bukását. Ezt tetézte a 2008-as gazdasági válság, amely a nyugati társadalom többségének életformáját tette sivárrá. És akkor ott vagyunk Steinernél: ez az elsivatagosodott-elkeseredett európai kultúra, mint életforma szinte óhajtja, hogy bekövetkezzék a „véres tisztító robbanás”, amely aztán a maga irracionális formájában önbeteljesítő jóslatként be is következik. Mint ahogyan színre lépett a XX. században, a mai szélsőségek nemző atyjaként a bolsevik és a nemzetiszocialista forradalomban. Az értelmiség jó része és nem csak általában "a nép" hitt bennük őszintén, mert csalódva a felvilágosodás racionalitásában, az örökké egyenes vonalú fejlődést hozó szabadpiaci kapitalizmusban, és a válsággal szemben tehetetlen szószátyár parlamentarizmusban vágyta az elhivatott megváltást.
Fecsegő alattvaló
A párhuzam, ha sántít is, adott: ahogyan a szélsőséges mozgalmak vezérei megerősödnek, úgy lesz az agorából szélsőbal- és szélsőjobboldali populizmus, a politikus polgárból fecsegő alattvaló, polgármaradék, akit a nyugati demokrácia elit, de vak hívei kiátkoznak a világból. Ahelyett, hogy meg akarnák érteni, feladják az egészet, fázósan remetebarlangba húzódnak a nacionalizmus, az idegengyűlölet, az Európa-ellenesség, az új kaszt-társadalom elől, amely nem termékeny egyensúlyt akar teremteni individualizmus és közösségi érdek között, hanem újbarbárként kíméletlenül felszámolja az egyéni és közösségi autonómiát. A nagyképű demokrácia-párti elit finnyásan kivonul, amikor csak a népet kárhoztatja, amiért a szabadság vakságában diktátorokat ültet önnön nyakába. De: ez így méltatlan és erkölcstelen ítélet. A nép ugyanis meglehet, hajlik a populizmusra, (mert hát végül is ő maga volna a nép), ám nem hülye, vagy ma sem hülyébb, mint volt bármikor a történelemben. Akkor szavaz – leginkább távolmaradásával – szabad akaratából a diktátorokra, ha nem lát másik kormányzóképes erőt. Inkább hagyja az undorító stabilitást hatalmon (mint tette a 2014-es magyar választásokon), semmint hatalomba ültessen egy olyan formációt, amely képtelen elhitetni magáról, hogy kormányzóképes. Hosszú távú ösztönös racionalitás ez, nem feltétlenül behódolás, amit mutat: a Jobbikot főként azok az idealista fideszes szavazók hozzák fel, akiket megzavart a kormánypárt felgyorsult morális erodálódása. A bizonytalanná vált Fidesz helyett megy a szilárdnak hitt Jobbikhoz.
Populizmusáért kiátkozni a vox populit – értelmetlen. 2009-ben az erősödő populista szélsőjobboldallal szembesülő Belgiumban és Hollandiában feltűnést keltett David van Reybrouck belga író magyarul is hozzáférhető A populizmus védelmében című esszéje. Mint mondja, a társadalmi helyzetüket a globalizáció és „tudástársadalom” korában hátrányosnak érző, kevésbé iskolázott rétegek „hirtelen” fogékonyak lettek a leegyszerűsített, különösen a bevándorlók ellen irányuló üzenetek iránt. Van Reybrouck arra hívott fel: értsük meg a populizmust, ha már egyszer gyökerestől kiirtani lehetetlen, ha a populista pártok démonizálása nem vált be. Ő is arra jut, hogy a modern nyugati társadalmakban kulturális, életstílusok és világképek közötti törésvonal alakul ki. A képzett, „kozmopolita” elit, és a lemaradó, anyagilag akár tehetős, de kulturálisan hátrányos helyzetű tömeg között szinte nincs érintkezés. A kevésbé képzettek, akiket rosszabb esetben a válság is mélyre nyomott, úgy érzik, politikai képviselet nélkül maradtak.
A tömegtársadalomnak a jóléti államokba, az európai szabadpiaci kapitalizmusba és annak politikai keretébe, a parlamenti képviseleti demokráciába vetett hite rendült meg. A parlamenti képviseleti demokráciához romantikusan ragaszkodók nem akarják tudomásul venni a vox populi igazságát: komoly baj van a képviseleti demokráciával, amely mind kevésbé képes leképezni, artikulálni és összefésülni a tömegdemokrácia boglya-érdekeit. Ezért erősödnek a közvetlen demokrácia szószólói. A bevett pártok elaludtak, elkényelmesedtek, az ő esetleges populista fordulataik tragikomikus másolatok, hiteltelenek. A konzervatív német Frankfurter Allgemeine Zeitung még 2013-ban joggal állapította meg: a populizmus védjegye mindig is az elitek és az establishment bírálata volt. Anthony Painter, a londoni Policy Network kutatója szerint a nagy pártok egyszerűen csődöt mondtak, mivel képtelenek voltak választ adni a gazdasági elbizonytalanodásra és a kulturális kötődések meglazulására. Európa jövőjére.
Meddő kritikák
Totyogásával tehát a magyar demokratikus ellenzék nincs egyedül. Ezért aztán bírálhatják az orbáni politikát nyugatról, ahányszor akarják, meddő a bírálat, amíg a bírálók a saját országukban sem bírnak megbirkózni a saját szélsőségeseikkel, egyben saját szellemi bénultságukkal. Az uniótól, legutóbb a Fidesz európai pártcsaládjának hivatalos agytrösztjétől, a Wilfried Martens Központtól érkezett éles kritika is inkább csak azt érheti el, hogy az orbáni inga kissé erőteljesebben Nyugat felé lengjen ki. Csakhogy, a néppárti agytröszt is legfeljebb arra jut: nem értenek egyet azokkal, akik a Nyugat hanyatlásáról beszélnek. Elismerik, hogy a nyugati értékeket egyre több fronton éri kihívás. Az iszlám szélsőségesektől, Kínából és Oroszországból… Szerintük mindez nem azt jelenti, hogy a Nyugat teljesen elvesztette a vonzerejét, hiszen az emberi jogok tisztelete, a liberális demokrácia, a piacgazdaság és a jogállam továbbra is inspiráló nyugati értékek, bár ugyanakkor az autoriter kapitalizmus sikerei megkérdőjelezik a piacgazdaságba és a nyugati demokráciába vetett hitet. A Nyugatot újjá kell éleszteni, mondják, de szó sem esik a Nyugat mind láthatóbb politikai szerkezeti bajairól.
A tömegtársadalom az osztályok porladó romjain épül. Ezerfelé szakadt az ezerfelé töredezett társadalom érdekhálója, amely érdekeket mind kevésbé tudja leképezni-képviselni a parlamenti demokrácia. A pártok mind az érdekek általános képviseletébe menekülnek, alig lehet különbséget tenni a konzervatív és baloldali programok céljai között, „legfeljebb” a végrehajtás módjában, tempójában fedezhetőek fel eltérések. A pártok arra kényszerültek, hogy magukat néppártként határozzák meg, a centrumba menekülnek, hogy elkerüljék a szélsőségnek még a látszatát is. Pedig éles ellentétbe került a gazdasági válság nyomán hirtelen zuhanó tömegek és a parlamentarizmus mindent lassan megemésztő mechanizmusa. „Az emberek” gyors reakciókat várnának a politikától, nem a higgadt centrumra kíváncsiak, hanem a markáns vezérre, aki megmutatja a kiutat és véghez is viszi a vélt vagy valós körös akaratot.
Nagy jóindulattal ebből a helyzetből – és nem puszta hatalomvágyból – akart kitörni Orbán Viktor. Arra jutott, hogy a vergődő, bár még nem haldokló képviseleti demokrácia helyett a tekintélyelvű, illiberális állam az egyetlen mód, hogy az országot az új világban kormányozni lehessen. A feloldhatatlan ellentét, amellyel szembetalálja magát, hogy ez a közösségi érdekeket elkerülhetetlenül minden áron előtérbe toló mechanizmus nem csak lehetővé teszi, hanem kiköveteli az egyéni és közösségi autonómia elfojtását. Ennek naponta elszenvedői is vagyunk a civil szerveződések, az önkormányzatok, az alternatív színházak elhalásától, az egyén szabadságát korlátozó vasárnapi boltbezárásokig. Orbán kormányzási módszere magában hordja bukásának okát: hiába próbálja ugyanis korporatív és maffia módszerekkel (stratégiai partnerség a nagy cégekkel, bennfentes gazdasági hálózat felépítése) helyettesíteni a szabad piacgazdaságot. Ha az egyéni autonóm kezdeményezést kiirtja, a gazdasági növekedés motorját fullasztja le, amivel saját politikai mozgásterét is beszűkíti. A magyar gazdaságban persze még autoriter alapon is van annyi tartalék, hogy kis nemzetközi szerencsével akár még évekig növekedhet. A szerencse azonban nem közgazdasági kategória, és e tartalékok gyorsan kimerülnek. Orbán rendszere önmagát emészti fel. Kelet-nyugati ingamozgása, amely a nyugattal finanszíroztatja saját autoriter-etatista államát, mind jobban lelassul, holtpontra jut. A számára létfontosságú, mert vezéri kompetenciáját a nép szemében igazoló kommunikáció üresen kong, megjelenési lehetősége a Simicska-háborúban zsugorodott, szavahihetősége elkopott, mind több a korrupciós botrány körülötte, amelyek szálai a legfelsőbb körökhöz, magához a rendszert uraló kormányfőhöz vezetnek.
Orbán még mindig a gyenge baloldallal riogat, kettős kommunikációjában csak a nyugatnak tartja fenn, hogy ha megdöntik az ő hatalmát, csak rosszabb jön: a szélsőjobb. Közben egzisztenciálisan is kisebb veszélynek gondolhatja magára nézve a Jobbikot, amely éppen a győzelem reményében ölti magára a néppárt, a nyugodt erő álarcát. Vona Gábor pengeélen robog a hatalom felé. A radikális változást és a megfontoltságot igénylő feltételezett szavazatokat egyaránt be akarja gyűjteni, de ha hatalomra kerül, dilemmája feloldhatatlan lesz: választania kell, vagy a radikálisok, vagy az általános szociális ígéretek között. Most tompítja nyugatellenességét, de közben azt mondja, amit Orbán: Magyarországnak a saját útját kell járnia, amivel ugyanazt a harmadik utat vázolja jövőképnek, mint a Fidesz. Igaz,a korrupciós botrányok közepette mindez hitelesebben cseng a "tiszta" Jobbik szájából, amely saját ultráit is igyekszik eldugni a közönség szeme elől. Nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy a brókerbotrány nyomán a Jobbik heteken belül reális kormányzó erővé fog erősödni. Nem váltópártként, mint hangoztatják, hiszen a Jobbik valójában a Fidesz radikális szárnya.
Az ország soha nem állt még közelebb egy demokratikus formában megvalósuló szélsőjobboldali hatalomátvételhez, mint most. Lépésnyire vagyunk, hogy egy Európából kitaszított országban találjuk magunkat. Egy Orbán által megalapított, kifejlődött zárványban a földrész közepén. Visszakapaszkodni innen az európai értékekhez, az európai közösséghez újabb súlyos évtizedekbe telhet. Mérhetetlen az egyelőre tétova demokraták felelőssége.