Rengeteg tévéfilmet rendezett, még moziba is bejutott Dömölky János nem is egy filmjével, ami televíziós rendezőként azokban az időkben, a 60-as-70-es években csak a kivételezetteknek sikerült. Pedig egyáltalán nem volt kivételezett. Sőt, egy jó ideig nem lehet azt mondani, hogy a lehetőségosztogatók szemében a kedvencek közé tartozott. Még az is megesett, hogy az időről-időre felkapott kedvencek mellett kissé a háttérbe is került. Egyik sem látványosan történt vele. Legfeljebb az vett észre valamit a kedvetlenségekből, aki a közelében állt. Egyetlen dolog történt vele látványosan: az, hogy feltűnően érdekes dolgokat csinált. Az volt a feltűnő, hogy televíziózás hőskorán éppen csak túllépve, jött a főiskoláról egy fiatal rendező, akit úgy hívtak, hogy Dömölky János, és hogy ez a Dömölky egyre-másra jó filmeket rendezett. Bármilyen témát választott is, mindig volt valami különlegesség abban, ahogy mondjuk egy irodalmi alapanyagot odatett a képernyőre. Tán a természetessége, egyfajta kifinomultsága egy-egy kor, egy-egy hangulat megragadásához, meg ahogy a színészeit kiválasztotta és hagyta őket magukból mindig a legjobbat felmutatni, amit csak a szerep engedett? Az ég tudja, mitől is, de tény, mindig voltak a filmjeinek nagy pillanatai.
Egyszerre csak jó neve lett a szakmában. Nem annyira a hivatalosságok szemében, mint inkább a kollégák körében. Irodalomból dolgozott a képernyőre, mondhatni össze-vissza választott, de valójában nagyon is logikusan: ugyanis mindig az érzéseire hagyatkozott, és ami megragadta, arra lecsapott. Képernyőre vitt Vercors-t, Csurka Istvánt, Heltai Jenőt, Mándy Ivánt, Ottlik Gézát, Gorkijt, Leonyid Andrejevet, Göncz Árpádot. Utóbbit akkor, amikor még egyáltalán nem volt divatban, sőt, 1977-ben először a József Attila Színház színpadára, aztán képernyőre vitte a Magyar Médeiát, méghozzá akkori rendezései legtöbbjének női főszereplőjével, Szemes Marival a monodráma címszerepében. Szemes Mari volt a főszereplője a Gyilkosok című filmjének is 1974-ben, amelyben a forgatókönyvet író Császár Istvánnal egy akkor szokatlan játékmódot és dialógusfajtát próbáltak ki és vittek nagy sikerre. Ma azt mondanánk, dokumentumjátékfilm, mert olyan volt, mintha valóban éppen akkor történne a néző szeme előtt minden. A csecsemőgyilkos ápolónő története az „itt és most” izgalmas valóságával teljesen lenyűgözte a nézőket. Kettőjük későbbi közös munkája, a Jánossy Ferenc festőművész ihlette Nem érsz a halálodig ugyanígy felfrissítette a tévéfilm megkövesedett stílusát.
Az sem volt véletlen, hogy Dömölky megkapta a filmmel szemben addig tartózkodóan távolságtartó Ottlik Géza beleegyezését, hogy vászonra vigye a Hajnali háztetők című regényét. Ottlik arcára emlékszem a bemutatóról, hogy mit szólt a filmhez, nem emlékszem, de kedves volt és felszabadult. Dömölky más rendezéseivel is megfordult a mozik világában, ilyen volt Heltai Jenő nyomán a Jaguár, vagy két szatirikus filmvígjátéka, A kard és az Amerikai cigaretta. Ettől persze még tévé-rendező maradt, ahogy akkoriban szigorúan vették magukat a műfaji táborok. Aztán elmaradtak a filmek, az ezredforduló után színházi rendezések jöttek Debrecenben, Kecskeméten, Veszprémben. Veszprémben pár hete vitte színpadra Dürrenmatt A fizikusokját.
Ez lett a búcsú.