Múlt héten derült ki, hogy Szili Katalin volt szocialista politikus a Miniszterelnökségen dolgozik, autonómiakoncepciók kidolgozásért felelős miniszterelnöki megbízottként, Orbán Viktor pedig megtiszteltetésnek tartja, hogy együtt dolgozhat vele.
Szili Katalin érdeklődése a határon túli magyarok iránt nem újkeletű, egészen 2005-ig visszavezethető, amikor is Gyurcsány Ferenc miniszterelnökként gyakorlatilag megbuktatta az akkori szocialista házelnököt az államfőválasztáson Sólyom Lászlóval szemben. Nos, attól a pillanattól kezdve ébredt fel Szili Katalinban a határon túli magyar közösségek iránti máig tartó "mély érdeklődés". Azóta szándékosan, vagy csak ügyetlenségből, de mindenképpen hatékonyan járult hozzá ahhoz, hogy a Fidesznek sikerüljön a nemzetietlenség és a határon túliakkal szembeni magyarellenesség bélyegét rásütni a hazai baloldalra. A 30 ezüst, kissé késve, de végül megérkezett.
Ám ebben a történetben nem Szili Katalin sorsa az érdekes, hanem az Orbán-kormány és az autonómia viszonya. Akár autonómia koncepciókat dolgoz ki Szili Katalin, akár azok kidolgozását koordinálja, mindenképpen baj van. Több szempontból is. Mindenekelőtt azért, mert a rendszerváltás utáni mindenkori magyar kormányzati álláspont az volt, és ezen tudtommal az Orbán-kormány sem változtatott, hogy Budapest a határon túli magyar szervezetek törekvéseit, az általuk igényelt autonómiaformákat támogatja. Márpedig Szili kinevezése, az utóbbi években gombaként szaporodó nemzetpolitikai és nemzetstratégiai intézetek felállítása, amelyek jórészt ugyancsak valamiféle autonómia koncepciókat ígértek, azt bizonyítja, hogy a kormányzat szokása szerint fordítva ült a lóra. Nehogy már neki mondanák meg Kolozsvárról, Szabadkáról, Pozsonyból, hogy mit támogasson, a magyar nemzeti együttműködés kormánya képes kidolgozni bármiféle autonómia koncepciót, amit a határon túliak majd szépen megvalósíthatnak. Erre garancia a levitézlett, saját szakadár pártjaikkal már-már egy százalék határát súroló politikusok sora - Szász Jenő volt székelyudvarhelyi polgármester, a Magyar Polgári Párt egykori elnöke, és a náluk sikeresebb kárpátaljai politikus, a tavaly félreállított Kovács Miklós volt KMKSZ elnök, s bizonyára számíthat majd valami hasonló megtiszteltető feladatra Tőkés László is brüsszeli fideszes mandátuma lejárta után. S ide sorolnám Szili Katalin miniszterelnöki biztost is.
Hogy pontosan mit is koordinál Szili, azt nem tudni, ugyanis a jelentősebb határon túli magyar szervezeteknek megvan a saját autonómia koncepciója. Legutóbb, tavaly ősszel épp az RMDSZ mutatta azt be és kezdeményezett társadalmi párbeszédet a román civil társadalommal, mielőtt a bukaresti törvényhozás elé terjesztené. Azt sem tudom elképzelni, hogy a született somogyi lány, akinek semmiféle tapasztalata nincs abban, hogy mit is jelent kisebbségben élni, aki még a politikai kisebbségi létet sem vállalva, gyorsan átnyergelt a győztes többség oldalára, mit tudna segíteni azokon, akiknek nap, mint nap a kisebbségi lét hátrányaival kell megküzdeniük. Milyen hitelességgel biztathatja őket kisebbségi voltuk további vállalására? Azt viszont nagyon is el tudom képzelni, milyen reakciók születnének a Kossuth téren, ha például Victor Ponta miniszterelnöki biztost nevezne ki Bukarestben, aki a határon túli románok, köztük a magyarországi románok számára kidolgozná, hogy mit és hogyan csináljanak, kérjenek Gyulán. Vagy ha Pozsonyból mondanák meg a pilisi tutit. Mennyire lenne Magyarországon megvalósítható az az autonómia tervezet, amelyet Bukarestben, Pozsonyban, Kijevben vagy Belgrádban dolgoznának ki, vagy onnan koordinálnák annak kidolgozását? És akkor még egy szót sem szóltam arról, hogy közben a magyarországi románok, szlovákok, ukránok, szerbek esetleg tömegesen felvették volna a román, szlovák, ukrán és szerb állampolgárságot. Nos, körülbelül ennyire lesz életképes a Kossuth térről dirigált-koordinált székelyföldi autonómia koncepció is.
A legnagyobb baj mégsem ezzel, hanem az időzítéssel van. Ma Európában bármiféle területi autonómia igénnyel fellépni, öngyilkossággal egyenlő, mert az ukrán válságnak köszönhetően mára az autonómia a szecesszió szinonimájává lett az európai köztudatban. Fenntartások eddig is voltak Európa-szerte a területi autonómiákkal szemben, főképp az etnikailag sokszínű Közép-Kelet-Európában, de az ukrán válság, a katalánok és írek függetlenedési szándéka általános európai félelemmé erősítette azokat.
A határon túli magyar közösségek valóban rászorulnak az anyaország segítségére. De nem arra, hogy budapesti idejétmúlt receptek végrehajtására kötelezzék, hanem egy erős, tekintélyes anyaországra van szükségük, amelynek diplomáciája segít tudatosítani Európával, hogy a nemzeti kisebbség nem egyenlő a maszkos, kalasnyikovos harcosokkal. S elfogadtatni, hogy mindaddig, amíg a nemzeti kisebbségek kérdésére nem lesz kötelező érvényű, általános európai megoldás, addig közöttünk is ketyeg majd a Kelet-Ukrajnában most épp felrobbant etnikai bomba.
Ehhez az öncélú autonómiázás nem csak hogy kevés, egyenesen kontraproduktív is.
