Hihetetlennek tűnik föl, mégis igaz. A New York-i Metropolitan operaház, csaknem kétszáz esztendővel az ősbemutató után (1819. október 24-én volt) Rossini egyik operáját, „A tó asszonyát”, (La donna del lago) csak most tűzte műsorára. New Yorkban csupán a Met rajongói láthatják először, hiszen 1983-ban, ugyancsak tekintélyes késéssel, már bemutatta a Carnegie Hall. Holott a „pesaroi hattyúnak”, ahogyan szülőföldjéről nevezték Rossinit, nem jelentéktelen alkotásáról van szó. Stendhal, aki rajongott a komponistáért, A tó asszonyát a „legdallamosabb operák” egyikének nevezte, az ő ítélete szerint megelőzte A sevillai borbélyt és a Hamupipőkét is. Matthew Boyden magyarul is megjelent „Az opera kézikönyve” kötetében az egyik kettőst és két tenor áriát a bel canto „legfényesebb csúcspontjának” minősítette. Mégis, Peter Gelbnek, a Met urának csak most jutott eszébe „előásni” a művet.
Igaz, a címszerepre a nagy tengerentúli mezzoszoprán, Joyce DiDonato, napjaink egyik legjelentősebb sztárja állt rendelkezésére, akit Cecilia Bartoli méltó utódának tekintenek. Az előadás rendezője a skót Paul Curran, aminek külön jelentősége, hogy a mű Skóciában játszódik. Sir Walter Scott egyik műve adta a történet alapját, előfutára a korábbi és későbbi „skót mániának”, amely a XIX. század több olasz zeneszerzőjét megihlette, köztük Donizetti Lammermoori Luciáját és Bellini Puritánokját. Háborús és szerelmi sztori A tó asszonya, a McAlpine klánról szól, a címszereplőnek Elenának az atyja V. Jakab skót király ellen lázad. Elena a szövegkönyv szerint a tó tündére, akibe beleszeret a magát vadásznak álcázó Malcolm szabadsághős, és a végén az Elenáért ugyancsak rajongó uralkodó megbocsát a zendülőnek, a párt ő adja össze. A Met előadása a Mezzo közvetítésében talán egyszer eljut majd a magyar tévénézőkhöz is. Reméljük és várjuk a Lammermoori bravúr után, amely csaknem fél évtizeddel az előadás után is feledhetetlen csodaszámba megy.
