Mintha ezeket a szavak Magyarországnak címezte volna. A Fidesz-Keresztény Demokrata Néppárti kormány 2010 óta állampolitika szintjére emelte a közterületen élő emberek üldözését. 2011-ben a fővárosban tiltották be az életvitelszerű közterületen tartózkodást, majd 2012-ben szabálysértéssé nyilvánították a hajléktalanságot. 2012 végén az Alkotmánybíróság megsemmisítette ezt a törvényt, de 2013-ban alaptörvénybe írták az utcán élés büntetésének lehetőségét.
2011-ben több, mint 800, 2012. április 15. és 2012. november 21. között 2200, 2013. október és 2014. december között pedig több, mint 400 esetben indult eljárás utcán élő emberek ellen csak azért, mert hajléktalanok. A kormány 2013-ban összesen 19 millió forintot, 2014-re pedig 227 millió forintot különített el az életvitelszerű közterületen tartózkodás tiltásának végrehajtására – szóltak az elkeserítő tények a Parlamentnél, a fedél nélkülieket segítő „A Város Mindenkié” – nevű csoport karácsony előtti demonstrációján.
A miniszterelnök azt állítja: Magyarországon csökkent a szegénység, a nyomorgók száma nem nő, hanem mérséklődik, s a 2014-es év gazdasági felemelkedést hozott. Az ó-év vége felé megérkezett egy európai statisztika: hazánkban 2008 óta félmillióval nőtt a szegények száma, 2,6 millió magyar ember szó szerint nyomorog, 1,4 millió magyar él kevesebb, mint havi 67 ezer forintból, a legkisebb, 7 év alatti gyermekek 42,4 százaléka él szegénységben. Valóban különös mindez, főleg akkor, amikor a KSH adatai alapján az MTI rekordmagasságú regisztrált hajléktalanról adott közre kimutatást, valamint több szegényekkel foglalkozó civil szervezet már arra figyelmeztet, hogy a 2015-re tervezett költségvetés is tovább ronthat a már most is nélkülözők helyzetén.
Himnusz, mínusz 10 fokban
„Az esztendőnek a halála / Oly ünnepélyes egy halál! / Ilyenkor minden jobb halandó / Elzárkózik, magába száll...” – írta egy régmúlt Szilveszteren Petőfi. Nem tudni, hogy halhatatlan szellemű poétánk sorait azóta, s a legutóbbi Szilveszter-éjen mennyien érezhették át, mennyien szállhattak magukba, gondolkodhattak el saját cselekedeteiken, múltjukon, országon, világon. Bizonyára azok nem szállhattak magukba e fagyos téli éjszakán, akiknek a legjobban kellett volna.
Az egyik hírportál rövid videót adott közre az esztendő első napján „Jót bulizott szilveszterkor? Na, ők nem” – főcímmel, és „Nézze meg, hogyan töltötte az éjfélt -10 fokban Otti és József, az évek óta a csepeli erdőben élő hajléktalan pár” – alcímmel. Mellbevágó, szívszaggató volt látni, hallani, hogy a dermesztő hidegben, a semmi közepén, két, szelíd lelkű nincstelen embertársunk milyen őszintén, pityeregve állt a kis rádióból éjfélkor felhangzó Himnusz hangjai alatt. Rajtuk kívül talán ennyire őszintén senki nem hallgathatta e hazában az új esztendő beköszöntét jelző pillanatokban az „Isten, áldd meg a magyart”. pedig biztosan tudták, ahogyan az ó-évben, akképp majd az újban sem várhatnak több szeretetet ők és sorstársaik a hatalomtól.
Az elmúlt esztendő utolsó ünnepváró-ünneptöltő napjai sem szűkölködtek elszomorító híradásokban. Elszomorító képsorokat közölt a Népszava is a karácsonyi ünnep mindhárom napján a Blaha Lujza tér ételre váró sorban állóiról, több mint ezerötszáz nélkülöző honfitársunkról. Az elmondások szerint voltak köztük akik egy hónapra terveztek az ott kapott ajándék-élelmiszercsomaggal. S nemcsak hajléktalanok, hanem gyermekesek, nyugdíjasok is voltak ott; sok közülük már hajnali négy óra óta sorban állt, nehogy kimaradjon az ételosztásból. Pár napra rá ugyanitt „Morzsaparti” is szerveződött - immár negyedik alkalommal – egy csupa szív színművésznő ötlete nyomán. Az egyik közösségi portálon szerveződött jótékonykodó csoport süteményeket, szendvicseket, ruhaneműket hozott a rászoruló, magányos embereknek. De lehetett hallani úgynevezett teajáratról is, amelyet vöröskeresztesek működtetek, élelmiszer mellett vény nélkül kapható gyógyszert, kötszert, kihűlés elleni fóliát is adtak a hajlék nélkülieknek.
Hasonló akciókról vidékről is lehetett olvasni. A pécsi Irgalmasok templom kerítésébe beépített zöldszínű nyitható dobozról „Enni adok – enni kapok” - felirattal, amelybe az arra járók maradék élelmiszert - másnapos péksüteményt is, ami a jobb módú családoknál kidobásra kerülne, – helyezhettek el a rászorulóknak. Aztán egy alapítvány és egy hazai baloldali párt összefogásának köszönhető jótékonykodásról is lehetett hallani. A látókörükben lévő vidéki, nehéz helyzetben lévő családoknak élelmiszercsomagok (krumpli, liszt, cukor, konzervek) vidékre szállítását vállalta saját költségen sok-sok aktivista.
Isten kétféle szolgája
Ugyancsak bejárta a közösségi portálokat az az elgondolkodtató karácsonyi hír, miszerint a hideg elől templomba menekült hajléktalant Bonyhádon isten szolgája tette ki a rendőrökkel, mert záráskor nem akarta elhagyni az épületet. Nagyon fázott az utcán, s a cipője talpa is levált. A kiérkező rendőrök vitték biztonságos helyre, egy hajléktalanszállóra, ahol befogadták.
A karácsonyi hírfolyamok közé nagy meglepetéssel szökött be a váci püspök szokatlanul szókimondó szent-beszéde a mai ország-világ égbe kiáltó hazugságairól, kleptokráciájáról, nyomorgatásairól, hajléktalanjairól, arról, hogy igenis a politikai közösségnek, az államnak kutya kötelessége saját elesett polgárairól gondoskodnia: „Ki tilthatja meg nekünk, hogy önként és szabadon felkaroljuk egymást?”„Segítenünk kell azokon, akik rossz időben, rossz helyen születtek”. Utalt magára a megváltóra is, aki betlehemi születésekor valójában hajléktalan volt. Az egyházfi arra kérte az embereket, hogy mindenki válasszon magának egy szegény családot, akin egész évben segíthet. Kevesebb nyilvánosságot kapott, de az evangélikus elnök-püspök is kitért karácsonykor az otthontalanná, hajléktalanná válás, illetve a jövőtlenségtől való félelemről.
Hálatelt szív kell hozzá
A fenti tények, híradások kísértetiesen hasonlítanak-emlékeztetnek az 1920-30-as évekből fennmaradt fényképsorozatokra, melyeken éhező emberek, gyermekek tömegeit láthatja az ember a „hárommillió koldus országából”. A második világégés után kerek hetven évvel újból ugyanitt tartunk? Ez bizony szégyen. Újra ott tartunk, hogy 2015-ben ismét nyitott szemmel kell járnia mindazoknak Magyarországon, akik szívvel-lélekkel akarnak és tudnak is adni, hajladóak segíteni egy-egy szegény családon, szomszédon. Nem csak a "szeretet ünnepe" környékén, nem, csak Húsvétkor - egész évben.
A 21. század második évtizedében újra kell tanulnunk a szolidaritást, mindennél jobban kell egymásra vigyázni - olyanokra is, mint Ottira és Józsefre, a fent említett hajléktalan párra. Ehhez Martin Luther King gondolatai lehet az útravaló: „Mindenki lehet nagy ember, mert bárki képes másokat szolgálni. A szolgálathoz nem kell egyetemi végzettség. Nem kell hozzá egyeztetni az alanyt az állítmánnyal. Csak hálatelt szív kell hozzá, szeretettől áthatott lélek.”
