Mindkét jelző a Jobbikkal kapcsolatban vetődött fel mostanában. „Cuki kampányról” beszéltek az elemzők, amikor Vona Gábor és társai új fegyvert vetettek be a voksvadászatba: a bájmosolyt. Egyszer csak megjelentek a neten Vona behízelgő képei, hol kiskutyával, hol a konyhában tüsténkedve, ezúttal Gárda-mellény nélkül. Nincs is a női szíveket jobban megdobogtató látvány, mint a házias macsó nagymackó. Cuki.
Még cukibb volt, amikor beszédeiben már nem a bosszú kérlelhetetlen kardos angyalának akarta láttatni magát, mint addig, hanem csak mosolygós Murillo-angyalkának. Békét hirdetett, nyugalmat, a politikai hidegháborúban résztvevő csúnya bácsik okozta sebek gyógyítását.
Akár ez volt hatásos, akár más, a Jobbik a legutóbbi közvélemény-kutatás szerint már csak 3 százalékkal marad le a Fidesztől. „Úgy látszik, a Jobbik már nem ciki” – fogalmazott szomorúan Závecz Tibor az Ipsostól. És tényleg: a Fideszre egymillió-hétszázezren, a Jobbikra egymillió-ötszázezren szavaznának. Igaz, ha összeadnánk a tavaly összefogó demokratikus pártok szimpatizánsait, azok éppen ennyien lennének. De egyrészt nem adhatjuk össze, másrészt míg ezek a pártok lényegében stagnálnak, a Jobbik a választások óta fél millió új szimpatizánst szerzett. A közhiedelemmel ellentétben nem balról. Kétszázezret a Fidesztől, hiszen ez a két párt mindig közös közlekedő edényt alkotott, ha a Fidesz csökkent, a Jobbik nőtt és fordítva. De háromszázezren vannak, akik eddig nem találtak maguknak pártot, és most bizalmukat a Jobbikba helyezték. Számukra már nem szélsőséges, a kormányzásra képtelen párt, hanem nagyon is komolyan vehető. Ha nem is feltétlenül „cuki”, de már nem is ciki.
Hiába próbálja az elbitangolt Fidesz-szavazókat a Századvég egyik vezetője azzal riogatni, hogy el tudják-e képzelni Novák Elődöt belügyminiszternek. Miért ne tudnák? Korábban Szíjjártóról se hitte a kutya se, hogy külügyminiszter lehet, és tessék.
Pedig a cikiségből való kivetkőzés nem volt éppen akadálymentes. Vona a szélsőjobb Kőműves Kelemenjeként amit rakott délig, beomlott estélig. Ha egyik nap a megbékélésről fuvolázott, biztos, hogy a lágyra hangszerelt melódia közben pártjából valaki más belecsapott az üstdobba. Hol egy polgármester blogolt arról, hogy a cigánygyerekeket géppuskával kellene „elcsendesíteni”, hol Kulcsár Gergelyről derült ki, hogy a lehető legundorítóbb halottgyalázással, röhögve köpött bele a Duna-parti cipőkbe, és szomorkodott azon, hogy „őseink sajnos nem fejezték be” a gyilkos munkát.
De akkor miért? Hogy nem szalad szét ilyen hírek hallatán a tábor? Nem szalad szét, mert ezeket a híreket nem is hallja, vagy elengedi a füle mellett. Bizonyára azt gondolja: ellenszenves alakok mindenütt vannak. Ez itt vad dolgokat mond, mások meg lopnak. Ilyenek a politikusok. A Jobbik meg éppen abból csinál tőkét, hogy a teljes politikai elit leváltását ígéri. Erre könnyű rábólintania annak, aki reménytelennek érzi a helyzetét. A lejtőn hiába kapaszkodó középrétegeknek, a kínlódó szegényeknek, a jövőjüket nem látó fiataloknak. (Utóbbiak körében a Jobbik már a Fideszt is megelőzte.) Úgy érzik, kell, hogy a sorsukért valaki felelős legyen. A politikusok ellopták, ami nekik járt. A bankok, a multik, a zsidók, a külföldiek kirabolták az országát. A cigányok elviszik előlük a segélyt. És itt az új erő, amelyik ezt a sok élősdit elzavarja. Ő zavarja majd el az egyre többek által utált Fideszt is. A többiek nyámnyilák, tehetetlenek, csak sunnyognak.
Ha ezzel a jól felépített imázzsal szemben csak a rémisztő történelmi példákkal hadakozunk, kicsorbult karddal hadonászunk. Sokak számára ez csak távoli történelemóra, a könyökükön jön ki, már az iskolában is unták. Nekik ez csak a múlt. Mert nem mondtuk meg, hogy amikor a tévé előtt borzonganak a magát iszlám államnak nevező terrorista társaság hóhérain, akkor ugyanannak a fasizmusnak 21. századi változatával szembesülnek. A kulturális öltözet más, de a habitus ugyanaz: egy képzelt felsőbbrendűség feljogosít a népirtásra, az emberi élet (a másé és a sajátunké) értékének tagadására.
Nincs másfél millió fasiszta magyar. Csak nem tudják, hogy a Jobbik szólamai egy olyan lánc egyik végén vannak, igaz, vékonyka kis láncszemként, amelyiknek a másik vége a világ mostani retteneteihez vezet. A lánc hosszú, sok szemből áll, de összefügg. A baloldal felelőssége ebben nyilvánvaló – felelős, ha másnak engedi át a váltóerő szerepét. És felelős akkor is, ha csak a Fideszre koncentrál, mint politikai ellenfélre. A Fidesz leginkább azért felel, mert bevezette és szalonképessé tette a nemzet etnicista szemléletét. A nyelv, a kultúra és a történelem által összekovácsolt közösség helyett Orbán beszédei vérközösséget emlegetnek, a „vér szavát”, a „magyar ösztönvilágot”, azt, hogy „turulban születtünk”, kivéve az „idegenszívűeket”. Miért ne hihetné azt az őt hallgató egyszeri magyar, hogy a világ a vérközösségek, fajok harcából áll?
A magyar politika szörnyeteget szült. De még nem késő. A Fidesz még abbahagyhatja az összekacsintást. A baloldal még váltóerővé nőhet. Tapolca, ahol három egyforma erő küzd, megmutatja, hol tartunk. Figyeljünk oda. Nehogy értünk szóljon a harang.
