Bevallom, nekem nem hiányoztak a tegnapi ünnepről a Lengyelországból érkezett, szélsőjobboldali tüntetők. Az előző választások idején a varsói sajtó gúnyosan „kis Magyarországnak” nevezte Lengyelországnak azt a keleti, szegény és visszamaradott részét, amely a Kaczynski-pártra szavazott. A nyolcvanas években, amikor gyakran jártam Lengyelországban, a varsói értelmiség még enyhén szólva sem a szegénységre és elmaradottságra asszociált Magyarország kapcsán. Ezért cseppet sem bánom, ha megszakadt Orbán és Kaczynski barátsága. A sok száz éves magyar-lengyel lelki barátság úgyis túléli a gyakori kormányváltásokat, a két ország stratégiai érdekei pedig Putyin budapesti látogatása előtt sem voltak azonosak. Röviden szólva Magyarország abban érdekelt, hogy a térség két vezető hatalma, Németország és Oroszország békés, partneri viszonyban legyen egymással, míg a lengyelek – történelmi okokból – félnek ugyanettől.
Az orbáni Magyarország számára sokkal megalázóbb volt az a slavkovi találkozó, amely lényegében elkerülte a magyar sajtó és a külpolitikai szakértők figyelmét. (Az internetes kereső tanúsága szerint egyedül a pozsonyi Új Szó elemezte érdemben.) Slavkov régi német nevén Austerlitz, itt került sor annak idején a napóleoni háborúk egyik legnevezetesebb csatájára. Idén év elején a három kormányfő jelenlétében az osztrák-cseh-szlovák együttműködés új fejezetét hirdették meg, a trió közös gazdasági, stratégiai és energiapolitikai érdekeire hivatkozva. Az „új Austerlitz” praktikus kezdeményezésnek látszik. A Visegrádi csoportot mindig is visszahúzta, hogy egyik tagja (Lengyelország) önmagában is népesebb a másik háromnál, reális középhatalmi ambíciókkal; és másfelől az, hogy egyetlen „régi”, nyugati tagállam sem tartozott bele. Ausztria, Csehország, Szlovákia viszont hasonló nagyságrendű országok, sok száz évig ugyanabba a birodalmi szerkezetbe tartoztak, s ez ma is érződik rajtuk, iskoláiktól a vasútállamosokon át egészen a hétköznapi szokásokig. És persze hasonlóak a geopolitikai érdekeik is. Profitálni az uniós tagságból, baráti viszonyban lenni Németországgal és partnerséget ápolni Oroszországgal.
Mondhatnánk, hogy ez az együttműködés Magyarországgal együtt lenne a tökéletes. De a három „alapító atya” – hírek szerint elsősorban Werner Faymann osztrák kancellár – a leghatározottabban ellenezte Orbán Viktor és vele Magyarország meghívását a klubba. Úgy gondolták, hogy Orbán botrányosan rossz nemzetközi megítélése csak ártana a kezdeményezésüknek. Bár Magyarországon kevesen realizálják, Ausztria és Szlovákia az utóbbi években nagyon jó viszonyt alakított ki egymással, s amióta nincsenek egy államban, a csehek és a szlovákok is valósággal „beleszerettek” egymásba. Ráadásul mindhárom ország kormányfője szocialista-szociáldemokrata politikus. A szociáldemokrata pártok külpolitikájára mindig is jellemző volt az éles nemzetközi konfliktusok enyhítése, a békés egymás mellett élés, a hidegháborús hangulatkeltés elutasítása. Hiszen a nemzetközi konfliktusok, szankciók, háborús események áldozatai végső soron mindig a kisemberek, a szegények, a vagyontalanok.
Sajnos a magyar demokratikus ellenzék pártjainak külpolitikai stratégiáját nehéz lenne ugyanígy jellemezni. A kis liberális áramlatok lényegében minden kérdésben az amerikai állásponthoz igazodnak. És bár elkötelezett EU-pártinak mondják magukat, tudomást sem vesznek arról, hogy az Európai Unió nagyon is megosztott az Egyesült Államokhoz való viszonyt illetően olyan kérdésekben, mint a TTIP szabadkereskedelmi megállapodás, az oroszellenes szankciók, vagy az önálló európai haderő. Az Iszlám Állam elleni katonai akcióra pedig már a hivatalosan felkért magyar kormány válasza előtt lelkes igent mondtak.
Ami a szocialistákat illeti, ők óvatosabban fogalmaznak, de az óvatosság mögött nehéz felfedezni egy koherens külpolitikai stratégiát. Ezekben a napokban egyes hírportálok valóságos botrányként tálalják, hogy az MSZP-n belül vita tört ki a paksi bővítésről, s egyáltalán az atomenergia felhasználásáról. Pedig ostobaság botrányról beszélni. Egy demokratikus pártban egészen természetes az ilyen vita, és sokkal jobb ellenzékben sort keríteni rá, mint kormányra kerülve. Nem véletlen, hogy az EU-nak nincs hivatalos álláspontja az atomenergia jövőjét tekintve: minden tagállamnak és minden politikai erőnek magának kell kialakítania a maga stratégiai válaszát.
Hasznos lenne, ha az MSZP az atomenergia mellett a párt külpolitikai stratégiájáról is lefolytatna egy érdemi (műhely)vitát. Külpolitikai programként kevés mindig mást mondani, mint amit Orbán Viktor éppen hirdet, különösen, hogy ez utóbbi állandóan ide-oda csapódik a különböző szélsőséges álláspontok között. Szerintem hazánk geopolitikai érdekei nagyjából egybeesnek az „austerlitzi” hármakéval. Tudomásul véve, hogy nem érdekünk semmiféle hidegháború, térségünknek hasznára lenne az Európai Unió és Oroszország partnersége, s az Egyesült Államokkal való szövetségünket össze kell egyeztetni a sajátos közép-európai érdekek képviseletével. És persze nem katonákat, hanem humanitárius segítséget kell küldenünk a NATO területén kívüli konfliktusok áldozatainak.
