A hazai antifasiszta mozgalom egyik jeles képviselőjének, a pár esztendeje elhunyt Döme (Steiner) Piroskának visszaemlékezései kerültek a napokban a kezembe. Ez a sokat megélt asszony számos visszaemlékezésben örökítette meg a Horthy-éra alatti ellenzék küzdelmeit, a háború alatti nemzeti ellenállás jelentősebb momentumait, köztük az egyik legjelentősebb eseménynek számító 1942. március idusának történéseit is. Az elfeledett, talán ma a történelemkönyvekben is csak alig emlegetett 1942. március 15-ikén a szélsőjobbra tartó magyar politikától fenyegettetve az akkori ellenzék megmutatta, hogy él, képes kiállni, s erőt felmutatni.
1942 februárjának közepén jött létre a Magyar Történelmi Emlékbizottság magyar baloldaliak, polgáriak, szakszervezetiek, értelmiségiek részvételével. Sokfajta gondolkodású közéleti ember, többek közt Barankovics István, Darvas József, Illyés Gyula, Kovács Imre, Szőnyi István, Tildy Zoltán, Veres Péter és még a szélsőjobbról indult nemzeti-radikális Bajcsy-Zsilinszky Endre is fenntartás nélkül, elsők között csatlakozott ehhez a közösséghez. A Magyar Történelmi Emlékbizottság megalakulását március 1-jén a Népszava adta tudtul. Jelentős visszhangja volt ennek. Mintegy bátorítást jelentett cselekedetekben - a „szélesre kitárt”, 1941-es karácsonyi Népszavás lapszám után. Napvilágot látott egy közlemény is, amelyben bejelentették a szervezet „címerének”, a Petőfi-jelvénynek a kibocsátását: „Petőfi alakja elevenen él a magyar nép lelkében, méltóbb jelvényt nem is választhattunk volna, mint az ő arcképét.”
Miután a jeles szobrászművész, Pátzay Pál elkészítette a kis hazafias kitűző „prototípusát”, máris több ezer példányban kezdték meg annak sokszorosítását antifasiszta aktivisták. Alig néhány nap alatt harmincezer példány készült belőle, kézről-kézre járt, sok helyen terjesztették szociáldemokraták, polgári demokraták, kommunisták, szakszervezetiek, hívők és nem hívők egyaránt; kapható volt Püskiék könyvesboltjában és még az evangélikus könyvkereskedésben is. Így aztán az 1942. március 15-re meghirdetett pesti tüntetésen minden résztvevő ruháján ott fénylett Petőfi Sándor oldalportréja 1848 dátumával. Ez lett akkor a rezsim, az erőszak, a háborúskodás ellenzésének szimbóluma.
A Emlékbizottság - maga mögött tudva a belügyminiszter hallgatólagos jóindulatát - 1942. március 15-re két-három ezer ember részvételével „néma” megemlékezést, koszorúzást hirdetett a pesti Petőfi-szoborhoz, amely nem éppen maradt csendes, kemény, háborúellenes jelszavak is elhangoztak, ezért a megmozdulást a rendvédelem feloszlatta.
Március 15-ike után a szigor a Petőfi-jelvényekre is lecsapott, aki kimerte azt tűzni, akin meglátták azt, azt a Horthy-rendőrség üldözte, letartóztatta. Részlet a korabeli március 15-e hangulatából, Döme Piroska fennmaradt visszaemlékezéséből: „…csoportosan vonultunk a Petőfi-szoborhoz. Mellünkön a Petőfi-jelvénnyel elég korán kiértünk… ahogy gyűlt a tömeg, egyre több erőt és nagyobb bátorságot éreztünk. Külön-külön kisebb csoportok érkeztek, és csak a téren tömörültek össze. Kibontották a magukkal hozott feliratokat, magasba emelték a szabadságharc hőseinek képeit. Nagy ováció fogadta azokat a szakszervezeti csoportokat, amelyek színes zászlók alatt, szakmai jelvényeikkel díszítve masíroztak be a tömeg közé. Csodálatos látvány volt! A piros, arannyal hímzett szakszervezeti zászlók ott lebegtek a fejünk felett, összevegyülve a nemzeti lobogókkal, színes feliratokkal. Valami selymes, kék fényesség maradt meg az emlékezetemben. Ezrek álltak sorfalat a koszorúzóknak. Ahogy nőtt a tömeg, innen is, onnan is felhangzottak a függetlenségi mozgalom jelszavai. Hangos éljenzés volt a válasz. A Magyar Történelmi Emlékbizottság nemzeti színű szalagokkal díszített öt egyforma koszorút helyezett el a szobor talapzatán. A szalagokon különböző feliratok: „A magyar parasztság”, „Az erdélyi munkásság”, „A magyar munkásság”, „A Szabad Szó szerkesztősége”, „A magyar értelmiség”, s mindegyiken külön szalag: „Petőfinek” felirattal... A rendőrök már kora délutántól körülfogták a teret, kordont vontak a tömeg köré, s mikor hangosabb lett a tüntetés, lassan előrenyomultak. Ekkor ezrek torkából méltóságteljesen és mégis buzdítóan felhangzott a Himnusz. A rendőrök elbizonytalanodtak és kényszeredetten ők is vigyázzba merevedtek. Valaki elkiáltotta magát: „Kossuthoz!”. A csoportok sorokba rendeződtek, és nyugodtan megindult a menet a Mária Valéria utcán… Kiáltoztunk: „Független, szabad, demokratikus Magyarországot!”, Egy katonát se Hitlernek!”, „Ne vigyék katonáinkat a határon túl!”… A Dorottya utca végén a térre nyíló kijáratot a rendőrsorfal zárta el. A vezénylő tiszt oszlásra szólította fel a tömeget. A hátul jövők semmit sem láttak, és tolták előre a menetet…”
A háború befejeződése, az antifasiszta győzelem után ez a szép jelvény aktualitását is veszítette, sok magyar ember őrizte azt odahaza, az utókort emlékeztetve. Több, mint egy évtizede a magyar antifasiszták szövetsége nem véletlenül határozott úgy, hogy ezt a jelvényt feleleveníti, újra nyomatja, s azt jogvédetten szervezete hivatalos emblémájaként használja, hirdetve 1942. március 15-ének máig ható üzenetét Salamon Ferenc „Március kiált” – című költeményének soraival: „Tedd fel a jelvényt, Petőfi képét! Jel legyen az, hogy valami él s mozog. Mert ő nem a múlt, de ő a jövő, s te most a jövőt hordozod!”
