Élvezettel olvastam Dr. Illés Zoltán egykori környezetvédelmi államtitkárral készített interjút (Népszava 2015. március 3.). A munka világának kérdéseivel és körülményeivel foglalkozó közgazdászként természetesen nem vállalkozom a biológus-vegyészmérnök-kutató szakmai jellegű megállapításainak értékelésére, elég feladat volt számomra, hogy szakterületi irányválasztását és törekvéseit megértsem. Érdekes, néha ellentmondásosnak tűnő politikai megnyilvánulásait sem analizálom, hiszen vannak erre nálam hivatottabb személyek.
A viszonylag hosszú interjú utolsó negyedében viszont találkoztam egy olyan szövegrésszel, amit „fejlövésként” éltem meg. Jelzem, hogy nem burokban töltöttem életem eddigi részét, bírom a közéleti kiképzést, nem vagyok „zárdai” alkat, de mégis letaglózott az alábbi néhány Illés-mondat: ”2014 februárjában Lázár, miniszterelnök úr kérésére hivatott, és megkérdezte, nem vagyok-e fáradt. Mondtam, nem. Hogy vagyok? Mondtam, hogy rosszul, mert ott csesztek ki a területemmel, ahol tudtok. De te olyan jó vagy, hogy ezt is túléled, nagyszerű munkát végeztél a miniszterelnök úr szerint is. Nem akarsz pihenni? Menjél el nagykövetnek Washingtonba. Orbán két hónappal később ezt szóba se hozta, én hoztam föl, hogy de hát Lázár Washingtonról beszélt. Orbán is azt mondta ugyanis, hogy menjek külföldre. Én köszöntem, de mondtam, szívesebben maradnék államtitkár. Végül augusztusban Szijjártó behívott és felajánlotta, hogy menjek Dél-Afrikába. És ez nem Illésről szól. Úgy döntöttek, nem kell a környezetvédelem - államtitkári szinten sem."
Az idézetből kikövetkeztethető, hogy ezek a beszélgetések még a múlt évben voltak, a parlamenti választások környékén. De persze nem ez a lényeg, hanem az, hogy a volt államtitkár mondataiból arra lehet következtetni: nagyon komoly diplomáciai státuszokat lehet megszerezni és betölteni, ha a kiszemelt személy vagy kellően fáradtnak tűnik (ez itt nem jött be. Illés Zoltánt több tv-műsorban láttam az elmúlt hetekben-napokban: mindennek tűnt, csak enerváltnak nem), vagy ha a korábbi tapasztalt és magas rangú hivatalnoknak nem tudnak, vagy nem akarnak helyet találni a szakmájában. (Számomra felfoghatatlan, hogy az 54(!) fős államtitkári kar rendszerbe állítása mellett a környezetvédelemnek nem jutott képviseleti hely a kormányzati struktúrában.) A harmadik lehetőség, ha a nagyfőnökök hevesen szorgalmazzák, hogy a delikvens távol legyen a Kárpát-medencétől, azaz ne a környéken „zavarogjon”. A Dél-afrikai Köztársaság és az USA ilyen tekintetben remek választás, mindkettő elég messze van Magyarországtól. A pihenésre kiszemelt környezettudatos nagykövet az afrikai országban alaposan tanulmányozhatná a természeten ejtett „bányasebeket”, hiszen köztudott, hogy a Dél-afrikai Köztársaság rendkívül gazdag ásványi kincsekben. De az sem gond, ha az ex-államtitkárt véletlenül az Amerikai Egyesült Államokba sodorja a szél, hiszen az USA nemzeti parkjai, mint védett területek kiváló példaként szolgálhatnak a hazai természetbarátok számára és ilyen körülmények között végre zavartalanul relaxálhat a száműzött magyar környezetvédő.
Az USA a világ vezető gazdasági és katonai hatalma, az 1 221 037 négyzetkilométer alapterületű és 54 millió lakosú Dél-afrikai Köztársaság a „fekete” kontinens legerősebb állama. Az ember azt gondolná, hogy ezekbe a stratégiai fontosságú és hatalmas országokba delegált nagyköveteket szigorú szakmai kritériumok alapján választják ki.
Az előzőekben idézett beszélgetés-foszlány azonban elfogadhatatlan minősítési metódust sejtet, nevezetesen azt, hogy még a fajsúlyos külképviseleti pozíciók betöltéséhez sem követelmény a szakképzettség és a diplomácia területén szerzett tudás és jártasság. Fáradt? Nincs helye az államigazgatásban? Menjen külföldre! Amerikába? Afrikába? Tök’ mindegy! Mi van akkor, ha az Illés-story nem kivétel, hanem szisztematikusan alkalmazott gyakorlat?
Az általam személyesen nem ismert dr. Illés Zoltán nem fogadta el a csábító ajánlatokat. Maradt itthon, maradt a szakmájánál. Tiszteletre méltó döntést hozott.
