Enyedi Nagy Mihály cikkéhez szeretnék néhány megjegyzést, ha úgy tetszik, érzelmi alapú véleményt fűzni. Honnan veszi a cikk írója, hogy az új kommunikáció (internet) azért nem jut el a tagokhoz, mert a vezetőség kisajátította, és nem biztosít a tagoknak hozzáférést? Ez nem igaz! Kételkedem, hogy az újságíró utánanézett volna a tényleges okoknak! Hogy például a kereskedelmi alkalmazottak (minimálbéren), a megváltozott munkaképességűek (minimálbér alatt), az egészségügyiek (éhbéren) hol és mikor juthatnak internethez, mobiltelefonhoz? A megélhetés előbbre való, mint a szakszervezeti élet figyelemmel kísérése új technikai eszközökkel, és hogy nem a vezetőség játékszere az új kommunikáció, ha a tagok nem rendelkezhetnek a hozzáférés eszközeivel. De érdemes lenne megnézni a szakszervezetek.hu, a hat konföderáció és a hozzájuk tartozó szakszervezetek honlapjait. Ha máshonnan nem, onnan lehet tudni, hogy mivel foglalkoznak.
Nagyon komoly és fontos megjegyzésnek tartom viszont amit a tagdíjjal kapcsolatban ír. És nagyon sajnálatosnak is, hogy a tagdíjfizetés ügyére is rákeni a megmaradásért való harc – ítélete szerint – kétes erkölcsű szándékát. Mivel nem nézett utána, hogy egy, még a rendszerváltás környékén született adószabály miatt fizetnek minimális tagdíjat egyes tagok. Mi is volt ez a szabály? Csak annyi hogy (akkor!) 300 forintig volt adómentes az érdek-képviseleti díj, majd ezt valamikor a kilencvenes évek közepén törölték, de sok szakszervezet azért nem változtatott ezen, mert tényleg nem akarta elveszteni tagjait, és nem akarta még rosszabb színben feltüntetni magát a társadalom szemében. És ez a 300 forintos tagdíj szép lassan városi legendává duzzadt, amire sokan rá is haraptak.
Téves továbbá az a megállapítása is, hogy az állami támogatás elfedte a tagdíjfizetés aránytalanságait. Valami igazság van ebben, de véleményem szerint az állami támogatás hozzásegítette a szakszervezeteket, hogy megvívják a munkahelyeken azokat a harcokat, amelyek – az ágazati és országos szintre emelt érdekegyeztetés hiánya miatt – ott, a munkahelyeken, a munkáltatóval és a munkáltató ügyvédjeivel szemben meg kellett és meg kell vívniuk. Nincs olyan szakszervezet, amely vagyongyarapodást tudott volna felmutatni az 1991-es szakszervezeti vagyonmegosztás óta, hiába kapott bármilyen összeget is érdekegyeztetés fejlesztése címén! De vannak olyan szakszervezetek, amelyek nem csatlakoznak egyik konföderációhoz sem, a tagdíjból "élnek", és – tudom, hogy ez kemény vád, de így van! – úgy működnek, mint egy önsegélyező pénztár (Segély, mikulás- és nőnapi ajándékként visszaosztják a beszedett tagdíjakat. Kinek nem jön jól 2000 forint karácsony előtt?). Ők jelentik az igazi gyenge és értelmetlen szakszervezetet, nem egy közülük a munkáltató ösztönzésére jött létre, a tényleges, tagok által szerveződő szakszervezetek ellenében! Ők a sárga szakszervezetek, akiktől nyugati kollégáink mindig is óva intettek bennünket.
E.N.M.-nak abban tökéletesen igaza van, hogy csak tisztességes tagdíj mellett lehet hatékony érdekvédelmet ellátni. A cikk utolsó harmadával egyet tudok érteni (mit kellene tenni, és hogy az új konföderáció biztató), de az egész cikkből az érzékelhető, hogy E.N.M. egyik mondatában a régi szakszervezeteket ostorozta, őket okolja, a másik mondatából az tűnik ki, hogy az újonnan létrejött szakszervezeteket is hibáztatja, de velük szemben mintha megértőbb lenne. De úgy általában a szakszervezeteket a vezetőik hibájából látja tehetetlennek és gyengének. Sajnos, amit helyzetképként elénk tár, jellemző az értelmiségre: egyrészről siránkozás, sajnálkozás, hogy nincsenek igazi szakszervezetek, másik oldalról pedig vagy mélységes hallgatás, vagy mélységes megvetés (ahogyan a pártokhoz is viszonyulnak). Tessék már végre tudomásul venni, a szakszervezetek csak annyira harcosak – mert most a harc lett a társadalmi fejlődés záloga –, amennyire tagjaik azt megengedik nekik. A pécsi Pickesek megengedték, és nyertek. Tessék megkérdezni a vasutas szakszervezeteket, vegyészeket, hogy tudtak-e nyerni sztrájkkal? És tessék utánanézni annak, hogy Magyarországon ma lehet-e sztrájkolni.
Annak is utána kellene nézni, hogy a sikeres szakszervezetek (amelyeknek sok tagja és nagy tekintélye van) nem a harcos fajtából valók, mert tárgyalások során szereznek érvényt követeléseiknek. Ugyanakkor tudják róluk a tárgyaló asztal másik oldalán helyet foglalók, hogy képesek sztrájkolni, ha arra kerül a sor – ahogy ezt az EU sok tagállamában látjuk. 1980 óta dolgozom szakszervezetben, pár éve szakszervezeteknek, van tapasztalatom. Ennek birtokában szeretném emlékeztetni a cikk íróját - és a magyar médiát általában -, hogy hány sajtótájékoztatót, hány szakszervezeti bejelentést, felhívást "hagytak ki", csak azért, mert egyáltalán nem tartották fontosnak. És utána csak egyre jött a panasz, hogy a szakszervezet nem csinált semmit. Nem tetszenek egy kicsit farizeusnak lenni? Évekig nem voltak jelen a szakszervezetek (akár régi, akár újonnan létrejött) a médiában, mintha nem is léteztek volna, vissza lehet keresni az archívumokban. Sajnálom, hogy éppen E.N.M.-on köszörülöm a nyelvem, hiszen ő vette a fáradtságot, és összegyűjtve, amit tudott, megírta ezt a komoly összefoglalót. De mögötte ott a nagy hiátus: nincsenek elemzések, hírek, tudósítások. Több megértést és figyelmet szeretnék kérni a szakszervezeteknek!
