Szűkebb pátriámhoz hasonlóan még a legeldugottabb zsákfalu sem kerülhette el, a hányatott történelmünket egyszer s mindenkorra gatyába rázandó utcatábla cserélési rohamot. Ennek immár két éve, a népek úsztak a boldogságban, ám amint teltek-múltak a hetek, sőt a hónapok anélkül, hogy legalább mutatóban itt-ott felavattak volna egy vadi új Nyírő, Wass, vagy Tormay utcát, virágos jókedvük - ördög és pokol! - épp’oly pánikszerű gyorsasággal hervadt el, amilyen sebesen kezdett el nőni a kihordott gyerekcipők és a havi kosztpénz miatti aggodalmuk. Nosza, a nagyokosok íziben összedugták a fejüket, kiteregették az utca térképeket, nekigyürkőztek, hogy számba vegyék az intézményeket, ahány csak fellelhető Battonyától Nemesmedvesig, hátha rábukkannak egy komenista pernahajderre, akinek méltatlan nevét kőbe, fába – mily szentségtörés! – márványba vésték egykoron vala.
- Heuréka! – kurjantotta el magát egy Rétvári nevezetű. Ő már nem először tűnt ki hangyákat meghazudtoló szorgalmával a Savonarola Társaság nem igazán népes, de annál hitbuzgóbb misszionáriusai közül, akik felkapva fejüket szentül meg voltak győződve arról, hogy büszkeségük a Corvinus aulája után, annak a marxista-antiszemita körszakállúnak már megint egy újabb mellszobrára bukkant Mária országának valamelyik csücskében.
- Á, nem Marx, hanem Ságvári! – bökte ki az izgatottságtól elfúló hangon, s rögtön kortyolt is rá egy pohárnyi vizet, hogy azért a diadalittasság se menjen veszendőbe. – Hiszen tudjátok, ő az, akinek volt vagy harminckét neve és akkor a Spitzert még nem is számoltam bele. Képzeljétek, egy nyavalyás iskola még mindig az ő nevét viseli! Hallatlan! Éppen Szegeden, ahonnan az a bizonyos Gondolat is lábra kapott. Iiigen! A Szegedi Gondolat…
Valóban hajmeresztő szentségtörés! Így megbecsteleníteni Szegedet! A várost, ahol anno a Fővezér zászlót bontott… Ez a soknevű senki ugyanakkor 1937-ben nem átallott nyilas házat robbantani, 1941. október 6-án háborúellenes tüntetést szervezni a Batthyány örökmécsesnél, hogy az 1942. március 15-i béke demonstrációt ne is említsem. Csupa-csupa főbenjáró bűn. Az meg csak hab a tortán, hogy a Népszavának is dolgozott.
Gyűlölte a háborút. Nem csodálom. Mint munkaszolgálatosnak nem sok öröme telhetett benne. Inkább illegalitásba vonult. Akkor már, mint a kommunista párt tagja, tudatosan vállalta az életveszélyt. Persze akkoriban ehhez még kommunistának sem kellett lennie. Elég volt hozzá a zsidósága. Ő azonban tenni akart a hazájáért. Igen, a HAZÁJÁÉRT. Így, csupa nagybetűvel. Azokkal ellentétben, akikkel tűzharcba keveredett a budai „Nagy” cukrászdában, a mai „Remiz”-ben, 1944. július 27-én. Jól figyeljen a Kedves Olvasó a dátumra! Jó négy hónappal a német megszállás után! Tehát a függetlenségért ragadott fegyvert egy illegitim hatalom által nyakára küldött csendőrökkel szemben. Épp’ úgy, mint egy másik Endre, egy bizonyos Bajcsy Zsilinszky. Az ő nevét még őrzik az utcatáblák. De meddig…? Igaz, ő nem volt sohasem kommunista, mint Ságvári. Akiből akár egy Péter Gábor, vagy egy Farkas Mihály is lehetett volna, ha túléli…- állítják Savonaroláék. De nem élte túl. Elesett a hazájáért. Így aztán megúszta Auschwitzot, az erőltetett menetet, vagy a jeges Dunába lövetést.
Szerencsés ember volt.
