Valamikor a múlt század nyolcvanas éveiben, a most 86 éves Hans Magnus Enzensberger német író a Die Zeitben melankolikus riportot közölt Budapestről. Politikai beszámoló volt ez a Kádár-kor felemás agóniájáról, amiről mind többen inkább érezték, semmint tudták, hogy elérkezett a rendszer végjátéka. Enzensberger beszámolójában éles szemmel kiszúrta azt az erdőt, amit mi, a fák között botorkálva nem nagyon láthattunk. Apróságnak tűnt, pedig a lényeg volt: hogy a lepukkadt Nagykörút mellékutcáiban hogyan terjeszkedik, virágzik a kis boltokban a kapitalizmus. A kereskedelem olyan árukkal, amelyek pár száz méterrel odébb, a főúton még a kirakat-gulyáskommunizmusban sem voltak hozzáférhetőek. Pedig az egész „létező szocialista” világ az állami magyar Csemege üzleteket, önkiszolgálókat, piacokat irigyelte.
A mellékutcai virágzás amúgy csak a felszín volt. A kevésbé ellenőrzött, kényszerűségből szabadjára engedett magántőke terjeszkedett a mellékutcákban, a magánvállalkozás, az egyéni kezdeményezőkészség, az autonómia. A nyúltagyakból lassan kiszabadult Nagy Imre gazdaságpolitikájának emléke, a ’68-as gazdasági mechanizmus tévészereplője, Dr. Agy, a téeszek melléküzemágainak, a háztájiknak és az ipari géemkáknak a tapasztalatai.
Sok egyéb miatt is nevezik évtizedek alatt felpuhult diktatúrának az 1962 utáni Kádár-kort. Az egyik, ami miatt annak nevezhetjük, hogy korán belátta, az embereket nem az ideológia érdekli, hanem az a vágy mozgatja, hogy jobban akarnak élni. Fogyasztani akarnak. Szabad piacot akarnak.
Orbán Viktor éppen az ellenkező irányba indult. A vasárnapi zárva tartás törvényi elrendelése a felszín. Azt sem tudni, miért volt rá szükség. Egy így-úgy működő piaci rendszert vernek most szét, minden látható jövőkép és logika nélkül. Nyakunkon március 15., de még a részletekről sem tudni semmit, sajátos macska-egér harc folyik, a kereskedők keresik a maguk hasznát mentő kiskapukat, amelyeket a nap mint nap érkező új és még újabb képviselői javaslatok próbálnak bezárni.
Amúgy érthetetlen az egész. Hiszen a nagy áruházláncokat ezer módon ellenőrizheti, vagy tarthatja fogva szinte láthatatlanul is egy gazdaságpolitika. Vizsgálhatja az áru minőségét, származását, a cég árképzését, nyereségét, megadóztathatja, ha akarja, megbüntetheti, akár azért is, mert a dolgozóival állatmódra bánik. Nem tudni, miért, de annyit elér a hatalom, hogy a hétvégi forgalmat rázúdítja a hétköznapokra, az eddig vasárnap dolgozók majd a hétköznapokban robotolnak többet, a vásárlók pedig a saját hétköznapi robotuk után csoszognak majd tömött sorokban a pultok, pénztárak előtt. Egy biztos: senkinek sem lesz jó, bármilyen elégedetten dől is majd hátra művét szemlélve a politika.
Túl a hétköznapokon: a kereskedés bizonyos formáinak törvényi tiltása megcsonkítja a polgárok autonómiáját, amellyel eddig szabadon eldönthették, akarnak-e vasárnap vásárolni, vagy egyszerűen csak boltokban nézelődni, vagy sem. Alaposat nyisszentettek a piacgazdaság (és a vállalkozás) szabadságán is, mert nem a piac dönti majd el, hogy van-e igény a nyitott vasárnapi üzletre, vagy be kell zárnia a tulajdonosnak, ha életben akar maradni.
Sokféle kormányzati érv elhangzott persze a vasárnapi zárva tartás mellett, amelyet többszöri próbálkozás után, a józan ésszel, és a gazdasági kormányzat némely képviselőjével is szembemenve (egyben a nyugati kereszténydemokrácia elveit megcsúfolva) a nem létező KDNP vert át. Nem engedhetjük meg, hogy emberek vasárnap dolgozzanak – ez lett aztán a fő érv, mintha azt lehetne nem megengedni. A tiltás most csak a kereskedőkre, főként a nagy üzletláncokra vonatkozik. Ezután is sok százezren fognak vasárnap, ünnepnap, karácsonykor, szilveszterkor dolgozni, miközben a többség pihenését kiszolgálják.
Az egész jóléti állam amúgy a „vasárnapi munkáról”, a szolgáltatásról, a harmadik szektor fejlettségéről szól. Arról a szektorról, amely a világ összes GDP-jének 61, a magyarnak csaknem 70 százalékát adja.
Retorika, üres beszéd a vasárnapi „embervédelem”, miközben a bérpótlékról szó sem esik, és a kongó érveken a sok nyugati példa sem segít. Nem is az a kérdés, hogyan lesz a haldokló nyugat egyszer csak követendő példa, hanem hogy a vasárnapi zárva tartás kiragadása egy adott kulturális körből, hagyományból, értelmetlen és értelmezhetetlen. Franciaországban például éktelen háborúság tört ki, azon, hogy a kormány a gazdaság fellendítésére el akarja érni, hogy az üzletek az év akár tizenkét vasárnapján(!) is nyitva tarthassanak. Maga a munkaügyi miniszter ment neki saját kabinetjének. Felháborodott érvelése az „értelmetlen és erkölcstelen” „a szocialisták eszményeinek” ellentmondó tervek kapcsán így hangzott: „Ezt az értékes időt a családnak, a társas életnek, a barátainknak, a művelődésnek és a sportnak kell szentelnünk. Nem az a vasárnap fő programja, hogy az emberek a plázákban sétálgassanak, hanem hogy magukkal és a többi emberrel törődhessenek, „gondolkodjanak, friss levegőt szívjanak és éljenek”. Közben azért ma is ötmillió francia dolgozik rendszeresen vasárnap, további hárommillió pedig alkalmanként.
Rendben: hántsuk le a különbségeket a magyar és a francia polgár anyagi kondíciójáról, hogy az átlagot szemlélve, melyik, mennyi friss levegőt engedhet meg magának a szabadidejében abból a jövedelemből, amit hét közben megkeres, s maradjunk csak (a nem feltétlenül szocialista) életeszménynél. Kínál-e olyan eszményt a magyar polgárnak ez a hatalom, amelynek a csábításáért a nagy többség megtenné, hogy lemond, mert megengedheti magának, hogy lemondjon a szabad idejében megkeresett plusz pénzről. Nincs ilyen. Az eszmény megpillantásához először is enni kell. Ezt ma kenyérharcnak hívják.
Arra jutunk tehát, hogy a magyar kormányfő egyszerűen csak a saját világát akarja rákényszeríteni tízmillió magyarra. Feljogosítva érzi magát, hogy ne csak a politikai hatalmat gyakorolja, hanem egyszersmind egy nemzet életmódját változtassa meg a saját ízlése szerint. Hogy miért? Csak. Vagy, mert ez a hatalom szolgáltatásellenes, amennyiben csak a közvetlenül termelő munkát tartja értékteremtőnek, bár nem gondolhatjuk komolyan, hogy ilyen elvi megfontolások vezették, amikor felkarolta a kereskedelem korlátozását. Arról lehet szó, hogy, ha közvetlenül nem államosíthatja is a teljes kereskedelmet, azt lépésről lépésre mindenképpen elérheti, hogy lojális, baráti kezekbe tolja át erőszakkal a tercier szektor ezen részét. Ha pedig a népség nem költ vasárnap, akkor az állam hasznára takarékoskodjék.
Orbán kormánya tehát serényen lépked visszafelé a történelemben, amikor azzal bíbelődik egy nyugati kultúrájú országban, hogy kiteljesítse az államilag totálisan ellenőrzött és uralt piacot. Nem fog sikerülni. A kereskedelem mindig megtalálja a kiskapukat. Megtalálta a létező szocializmusban és meg fogja találni ebben a tekintélyelvű államkapitalizmusban is. Amiből továbbra is az áruházi dolgozók jönnek majd ki vesztesen. A macska-egér harc addig is folytatódik. A kereskedelem egér a benzinkutakra, a pályaudvarokra költözik, áruhát ölt, rejtezkedni kezd. A kormányzati macska meg majd fut utána a végül betarthatatlan rendeleteivel. Jönnek majd az óhatatlan kivételek, az "egyéb" szempontok, az idegenforgalomtól az ellátás biztonságáig.