- Egy ilyen nagy koncert összeállításakor, mivel a dalai szólnak valamiről, nyilván azt is figyeli, hogy milyen hangulat van az országban.
- Olyan dalok szólalnak meg nagyobb aktualitással most is, amelyek sokszor tíz-húsz évvel ezelőtt születtek, és ez önmagában is nagyon izgalmas. Ez nekem mindig okot ad arra, hogy hálával gondoljak a szerzőimre, ezen belül Dusánra, aki a tartalmi részt adja. A szövegei soha nem voltak aktualizálók, mégis nagyon beletaláltak abba, ami éppen körülvett bennünket.
- A szerző és az előadó szempontjából lehet remek, hogy az olyan dalok, amelyek akár több évtizede aktuálisak voltak, most is azok, de társadalmi szempontból ez esetleg elkeserítő.
- Azért általában azok a dalok érvényesek hosszabb távon, amelyek általános, emberi dolgainkról beszélnek, még ha ma mindenki szereti is kihegyezni ezeket a tartalmakat az aktuális politikai kérdésekre.
- Nem szokott politikáról nyilatkozni, de érdeklik az újságok, hallgat híreket?
- Érdekelnek az újságok, a hírek, de amit gondolok, azt mindig is a dalokon keresztül fogom elmondani, ha olyanok, hogy van erre mód. Voltak már kísérletek arra, hogy különböző pártok magukhoz ragadják, és elkezdjék a saját céljaikra használni a dalainkat, én természetesen ettől mereven elzárkóztam, mert akkor vége lett volna a függetlenségünknek.
- Kimondottan pártrendezvényekre is hívták?
- Igen, eleinte sokszor! Csak aztán leszoktak erről, mert hamar kiderült, hogy bármilyen színezetű pártról is van szó, én nem állok kötélnek. A dalok csak akkor élnek, csak akkor hordozzák az igazi mondanivalójukat, ha nem kötik őket senkihez és semmihez.
- Véletlen, hogy eddig nem volt a dalaiban szerb tematika, és most annak a vidéknek a kultúrája, ahonnan származik, hangsúlyosabban előkerült bennük?
Abszolút véletlen. Nem volt soha elhatározott szándékunk, hogy kerüljük ezt a témát. Most is úgy került előtérbe, hogy a Körtánc-Koló lemezhez még hiányzott egy dal. Ekkor Dusán elővette az azóta már Kolónak ismert szöveget a fiókjából, ami több éve ott feküdt. És Presser Gábor nagyon gyorsan írt rá egy igazi kólós zenét. Ez a mi értékelésünk szerint is annyira jól sikerült, hogy ez lett a lemez címadó dala. És, ha már így alakult, akkor írt még egy olyan dalt, aminek volt köze ehhez a ritmikához, világhoz. Ez szintén ezen a lemezen jelent meg, Törjön a csend címmel. Én pedig örültem neki.
- Rendszeresen jár Szerbiába?
- Eleve keveset utazom. Így Szerbiába is keveset, azt hiszem, három évvel ezelőtt voltunk utoljára Belgrádban, a szülővárosomban. Imádom azt az egész miliőt, a légkört, Belgrádban már nagyon érezni a déliességet. Abszolút Adria imádó vagyok, a horvát és az olasz partját egyaránt szeretem. Mindig azt mondom kicsit viccesen magamnak, hogy azért a déli vérem mégsem teljesen hagy békén.
- Miben nyilvánul meg a déli vére?
- Szokták mondani, hogy időnként fel tudok csattanni, hirtelen és váratlanul, igen, van bennem egyfajta szerb impulzivitás. Meg, hogy ennyire vonz a mediterrán vidék, ahol pillanatok alatt akklimatizálódni tudok, akkor is, ha évek óta nem jártam arrafelé.
- Most, hogy Délvidékről érkeznek hozzánk menekültek, és finoman fogalmazva is, nem bánnak jól velük, érzi azt, hogy a földijeivel tolnak ki?
- Csak a délszláv háború idején éreztem azt, hogy a földijeim kerültek lehetetlen helyzetbe, akkor, amikor Belgrádot bombázták. A rokonaink a pincéből telefonálgattak, és az ember nem akart hinni a fülének, hogy ez ennyi évvel 1945 után előfordulhat. Most a menekültekkel kapcsolatban nyilvánvalóan van bennem egy alapvető szolidaritás-érzés. De nekem például a koszovói albánok már nem különböznek a török bevándorlóktól.
- Soha nem voltak feltűnő fellépő ruhái, mindig természetesen viselkedett a színpadon, nem voltak sztárallűrjei. Ez a pályája elején is magától értetődő volt, vagy azért kereste a helyét a zenei palettán?
- Úgy emlékszem, hogy gyerekkoromban sem voltam az a megjátszós fajta, tehát valószínűleg mindig is volt bennem hajlam a természetességre. Másrészt én olyan műfajba csöppentem bele, aránylag korán – mert már a Metró-s korszak is ezt jelentette –, ami a rockzenének nem a „mutogatós”, show jellegű ága volt, hanem sokkal inkább az egy szál gitárral is érvényesen előadható változata. Tehát leginkább magunkról énekeltünk. Így nehezen volt elképzelhető, hogy a számunkra nem természetes, kiszegelt bőrdzsekikben jelenünk meg, mert nem ilyenek voltunk. Aztán ez így is maradt, hiszen változatlanul Dusán a szövegíró, és Gábor sem olyan, hogy "körítésként" valami extrát kérne tőlem a dalok előadásához. Ez ugyanakkor nagyon kényelmes alapállás, mert az ember pont olyan tud lenni a színpadon, mint amilyen a magánéletben.
- Azt az érzetet kelti, hogy nem sztár, hanem egy valaki közülünk, aki éppen énekel nekünk?
- Akár ezt is lehet mondani, de azért az "egyformásdi" témáját csak árnyaltan szabad megközelíteni. Azért azt is tudjuk, hogy lelkünk mélyén mindannyian szeretjük, ha legalább egy kicsit felnézhetünk arra a valakire, akinek a kedvéért elmentünk az előadásra. A közönségnek általában jól esik, ha a művész az ő vágyaikat is beteljesíti.
- Önnél mégsem szólt soha arról a fáma, hogy hú, mekkora háza, milyen luxusautója van. Holott nyilván megengedhet magának egy nagy házat, meg egy jó autót. És ez mégsem került szóba.
- Nem került, és ez Kelet-Európában már-már erénynek számít, holott a világ nem így működik. A világsztárok igen nagy házuk és Rolls-Royce-ük van, és piros szőnyeget terítenek a lábuk elé...
- Ezt a lelke mélyén szerette volna?
Titkon ki nem álmodna ilyen "vad" dolgokról, de mi eleve nem így szocializálódtunk. Erre leginkább születni kell, az összes mellékkörülménnyel együtt. Az első pár évet leszámítva, amikor voltak illúzióink arról, hogy ismertek leszünk a világban, nagyjából mindenki tudta hol vagyunk, hogy innen igazából nincs „kimászás”. Mert ahhoz kint kellene élni, és akcentus nélkül beszélni angolul. A mai zenészgenerációk számára már sokkal inkább adott a lehetőség.
- Egyenlőtlen versenyhelyzetben vannak azokkal a híres külföldi együttesekkel szemben, amelyek két-három hetet próbálnak egy hatalmas sportcsarnokban, mire turnéra indulnak, így hozzánk is meglehetősen kigyakorlott produkciókkal érkeznek. Önök pedig csak magán a játszási napon próbálhatnak a sportcsarnokban. Amikor a pályára kerültek, el volt előlünk zárva a világ, így számunkra a legnagyobb sztároknak számítottak, a rendszerváltás óta viszont bezúdult hozzánk minden.
Ez eleinte mindannyiunk számára ijesztő volt, hiszen ebből a szempontból a mi részünkre volt egy jótékony hatása is a bezártságnak. De aztán kiderült, hogy az "egymás között vagyunk", a "fél szavakból is megértjük egymást" érzése – hál' istennek – nagyon szépen működött és működik. A magyar koncertek a mai napig jól mennek. A közönség hálás azért, hogy érti a szöveget, meg azért, hogy tehetség dolgában semmivel sem vagyunk lejjebb, mert itt is fantasztikus zenészeket hallhat. Ebből a szempontból nincs különbség. De, amikor egy Aréna koncertet kell létrehoznunk, a produkció egészét tekintve – a hang minőségétől kezdve a vizuális élményig – a közönség nem lesz megengedőbb amiatt, hogy nekünk a külföldi együttesekhez képest sokkal kisebbek a lehetőségeink. Sokéves tapasztalat alapján nyugodtam merem állítani, hogy a maguk műfaján belül a magyar élvonal koncertjei világszínvonalúak.
