Mint madár röpte a levegőben, csak annyira hagy nyomot maga után a Rio, szeretlek! című szkeccsfilm. De ahogy a madár röptének látványa örömet szerez, ezt a filmet is jó nézni. És nem érdemes azon finnyáskodni, hogy turista csalogató látványosságként jelenik meg Rio de Janeiro lélegzet elállítóan szép látképe hol madártávlatból, hol sárkányrepülő távlatból, hol hegymászó távlatból.
Riónak alig jut több szerep, de éppen ezek a fantasztikus felvételek teszik kellemessé a filmet. Ezek a minduntalan felvillanó képek csempésznek sajátos színt a sorjázó történetek közé. Riót utoljára tán Belmondóval láttuk ilyen gyönyörűnek a Riói kalandban, s bár innen azért nagyon hiányzik Belmondo, vagy hozzá hasonló kalandor, de Rio önmagában is megér egy estét.
Még emlékezhetünk a sorozat előzményére, a Havanna, szeretlek! sikerült történeteire, benne az idős zenészekkel haverkodó Kusturicára, meg a düledező lakásban felépített Mária-szökőkútra, a transzvesztita örömlányra, az egész nyüzsgő-élő-zenélő kubai hangulatra. A Rió, szeretlek! bárhol megtörténhető sztorijai inkább a játékosság, a fantázia szabad csapongása, a poentirozás felé mennek el, kevésbé utalnak a jellegzetes riói hangulatokra, a riói emberek életének megragadására.
Igaz, mindenféle hollywoodi akciófilmek nem egyszer bejárták Rio romantikus látványosságnak használt sűrű negyedeit, olykor sűrű nyomorát is e negyedeknek, volt már maga a bádogváros is főszereplő, s most nem is ez hiányzik. Inkább a „csak itt és csak velük” jellegzetesség halványabb a kelleténél, az a sajátos íz, ami igazán rióivá tenné a szereplőket és sztorikat.
Két epizód e szempontból a legerősebb. Az egyikben egy sztársportoló és felesége szenved balesetet, a nő tolókocsiba kényszerül, a férj elveszti egyik karját. Az egykori ökölvívó csillag fél ököllel ketrecharcra vállalkozik, hogy feleségének megkeresse az operáció árát. A sztori ugyan befejezés nélkül marad, de erős felütés a filmben. A másik szkeccs egy pályaudvar várótermében játszódik, kis utcakölykök között.
A legkisebbik kisajátítja az egyetlen nyilvános telefont, mert Jézus hívását várja, akinek üzenetet hagyott. Remekül felépített epizód, eredeti az ötlet és nagyon eredeti a kisgyerek. Ráadásul a jelenetben Harvey Keitel a partnere, aki egy riói forgatás filmszereplőjeként papi jelmezben időnként felbukkan a történetek közötti összekötő életképekben. A nagyon lefogyott és hirtelen megöregedett Keitel a pályaudvaros jelenetben igazi szereplőjévé válik a kisfiú Jézus-keresésének.
A többnyire kevéssé ismert rendezők listáján két jól ismert név szökik szembe. Az egyik John Turturro, aki maga is játssza Vanessa Paradise-szal a házaspárt, akik között a szerelem elvesztése és visszahozhatatlansága felett kibukó parázs vita fellángol. Semmi különös: hosszú, magakellető dialóg, bárhol, bármikor elhelyezhető szituáció. Mi köze Rióhoz? Semmi.
Viszont a név mézesmadzagnak kiváló. A másik jól ismert rendező, Paolo Sorrentino (A nagy szépség) ugyancsak olyan sztorit adott a filmhez, amely a világ bármely tengerpartján vagy repülőgépén megtörténhet. Gazdag, öreg férj, szép fiatal feleség párjelenete repülőn és tengerparton, gyilkos poénra kihegyezve, éjfekete komédia az élet furcsa csavarjairól. Rióból még a jellegzetes tengerpartja sem szerepel a történetben, de a két szereplője, Emily Mortimer és a vidám életre kelő haldokló aggastyán szerepében Basil Hoffman szenzációs párjelenetet ad elő.
Rio örökbecsű emblematikus látképe, az a jellegzetes sziklaorom a kitárt karú Jézus-szoborral többször feltűnik a filmben, különböző szögekből közelítve. A legérdekesebb mindenképpen abban az epizódban, amelyben egy siklórepülő közelíti meg, miközben furcsa monológot ordít bele a levegőbe, egyenesen Jézus szobrához címezve. Szemrehányást tesz a városban található nyomorért, s azért, hogy bár csodálatos látvány a kitárt karja, de arra bezzeg még soha nem vette a fáradságot, hogy lemenjen a városba a nélkülözők közé, segíteni rajtuk. Szokatlan hangvétel, érzelmi hőfoka és élessége kiüt a többnyire könnyed hangú szórakoztatás folyamából.
Mindenféle súlytalan jópofaságok is megesnek a filmben, inkább viccelődve a másság kérdésén. Például a kötelességtudó öreg pincérről, aki civilben vámpír és a fiatal nők kedvéért mindet karneválozó vámpír-lánnyá változtatja. Vagy a messziről jött filmsztárról, aki egy riói szikla megmászását követően levetkőzi arroganciáját és tartózkodását a jóképű tolmácsával szemben. A nagyon véletlenszerűen összegereblyézett epizódokat igyekeztek valahogy játékfilmmé összegyúrni, életképeket használva kötőanyagként. A Rió, szeretlek! ettől nem lett játékfilm, csak slamposan összeillő filmötletek sorjázása.
(Rio, szeretlek! ***)
