A Nemzeti Színház közlése szerint kedd délután egyórás tanácskozást követően hozták meg döntésüket a nemzet színészei. Hat művész - Törőcsik Mari, Molnár Piroska, Tordy Géza, Bodrogi Gyula, Haumann Péter és Király Levente - személyesen vett részt a tanácskozáson, Psota Irén, Berek Kati, Cserhalmi György, Máthé Erzsi és Kóti Árpád pedig telefonon adta le voksát.
A nemzet színésze címet a nemzeti színjátszás élő művészei közül azok kaphatják meg, akik a magyar nyelv ápolása, a nemzeti irodalom tolmácsolása, a magyar színművészet, a nemzeti színjátszás fejlesztése, népszerűsítése során kimagasló érdemeket szereztek. A címet első ízben 2000. augusztus 22-én adták át, halálig szól, egyszerre legfeljebb tizenketten viselhetik, és életük végéig részesülnek a jelenleg havonta nettó 630 ezer forint juttatásban.
Soha nem volt szabályos, szépfiús, öblös hangú hősszínész Andorai Péter. A színművészeti főiskolán a felvételiztetők, szégyenükre, hosszú-hosszú ideig nem is látták meg benne a tehetséget. Hatodik alkalommal vették csak fel, kitartását dicséri, hogy évről évre ennyiszer nekirugaszkodott. Mindig is makacs és eltökélt ember volt. Dolgozott akár raktárosként, statisztált a Nemzetiben, segédszínészkedett Kecskeméten. Főiskola előtti évei, miközben a színművészet és a filmművészet számára nyilvánvalóan elfecsérelt esztendők voltak, hiszen, ha elsőre felveszik, ennyivel több időt tölthetett volna a pályán, tán hasznára is váltak, temérdek élettapasztalatot gyűjtött össze. Már huszonnyolc esztendős volt, amikor végzett.
Egészen fiatalon, vizsgaelőadásban, az Ódry Színpadon, megdöbbentően érett színésznek mutatkozott egy kétszereplős darabban, Renz Antal rendezésében. Karl Wittlinger Ismeri a tejutat? című abszurdba hajló műve őrültek házában játszódik.
Gáti Oszkár volt az orvos, Andorai a beteg. De az előadás arról szólt, hogy a szerepek összemosódhatnak. Andorai nagy fantáziájú, okos beteget játszott, aki akár a világmindenségben is képes gondolkozni, teremtően álmodni, és ez az álom egybemosódik a valósággal. Ez átlagon felüli érzékenységgel, és sebezhetőséggel is párosul, és tán azért is ennyire emlékezetes ennyi évtized után is ebben a szerepben, mert az fölöttébb sok tekintetben közel áll a személyiségéhez. Ritkaság, hogy valakiről már egy vizsgaelőadáson sejthető, hogy benne rejlik a nagy színész lehetősége. Miközben persze ez a labilis alkat erőteljes kockázatokat is rejt magában, mindenképpen előrevetíti, hogy nem lesz egyenes ívű a pálya, és hát tényleg nagyon nem lett az.
Hatalmas megtiszteltetés, ha valaki friss diplomával a Nemzeti Színházhoz kerül, ő azonban csak néhány hónapig bírta ott, köszönte szépen, de őt ismerve, az is lehet, hogy meglehetősen csúnyán, de nem kért belőle. El lehet képzelni, hogy ennyi kihagyott év után oroszlánéhséggel rögtön nagy szerepekre vágyott. El lehet képzelni azt is, hogy zavarta a teátrum akkoriban különösen merev hierarchiája, vagy netán hogy az egyik mogul sértően szólt hozzá. Visszament inkább Kecskemétre. A nehéz alkatok és a jelentős egyéniségek időnként egymásra találnak, Ruszt Józseffel, a markánsan társulatteremtő képességű rendezővel megértették egymást, ő hívta a Várszínházba, amikor Budapestre szerződött. De ez a konglomerátum, amit életképtelen kultúrpolitikai döntés nyomán a Nemzeti, a 25. Színház és a Déryné társulatából zagyváltak össze, hamar kimúlt.
Andorai a Magyar Filmgyártó Vállalat együtteséhez menekült. Szükség volt szabálytalan, de igen egyéni arcára, végletes indulataira, melyek gyakran költői, ábrándos tekintettel, meditatív lélekkel párosulnak. Ellentétek elegyednek benne, vagy éppen pusztítják. Lepukkant, megfáradt, hitehagyott ember ábrázolására is ideális. Emblematikus filmje, Enyedi Ildikó alkotása, a Simon mágus, hiszen vásznon, és színpadon szintúgy képes a varázslatra.
Andorai Péter a József Attila színház Arany csapat című darabjában
Remélem, nem kell erről múlt időben beszélni, ugyanis eléggé eltűnt a szemünk elől. Betegség, lelki bánat egyaránt megkínozta. És nyilván az is fárasztó volt, hogy nyughatatlan emberként hol az ország egyik csücskében, hol a másikban játszott, új és új közegekbe kellett beilleszkednie. Soha nem volt könnyed társasági ember, színészbüfék laza bohémje. Inkább a keleti filozófiákhoz, a szemlélődéshez vonzódik. Amikor eljátszhatta volna az igazán hozzá méltó gigászi szerepet, Lear királyt, nem volt olyan fizikai állapotban. A József Attila Színházban már inkább csak epizodistaként láthattuk. Az Aranycsapat című darabban például olyan mozgóárus volt, aki rendszeresen visszaréved a régi szép időkre. A Kaviárban Weingruber vendéglősként komédiázott. Kis könnyedségekben is fajsúlyosnak mutatkozott.
A Sose halunk meg előadásában ötvenes évekbeli, kiöregedett, elhízott focistát alakított, aki a Mignon presszóban iddogál. És lassan nekidurálja magát, hogy rágyújtson a Legyen, legyen úgy… kezdetű dalra. Ülve ringatózik a széken, visszaréved a múltba, és közben szebb, boldogabb jövőt álmodik, a szabadság himnuszává kerekíti ezt a dalt. Csaknem leáll az előadás, pisszenéstelenül köré gyűlik a presszó addig hangoskodó népe, mert Andorai pár perces jelenetébe belesűrít egy életet, a figuráét, a magáét, meg még az ország hangulatát is. A reménytelenség világában, sok tekintetben lepusztulva, is segít szépet álmodni. Hiszen nem csak Enyedi filmjében volt mágus. A valóságban is az.
MTI Fotó: Szigetváry Zsolt