A hátán futkos az embernek a hideg, ahogy Sylvia Plachy ábrázolni tudja a kietlenséget. Van például egy képe, amin hatalmas tó látszik, de egyáltalán nem kelti a vonzó végtelenség képzetét. Elől kis nádas, de az is ritkás, száradásnak indult, mögötte a hatalmas, szürke, semmiségbe vesző víztömeg. Nem tudni, hogy nappal van, vagy már alkonyodik, valóságosan, és átvitt értelemben is a sötét tónus uralkodik a fotón. Az a kép címe, hogy Kivu-tó, Kongói Demokratikus Köztársaság.
Nyilván vélemény egy országról is, de a világról szintén. Bár időnként a cím mindegy is, Csizek Gabriella kurátor, és maga az alkotó, akivel közösen választották ki a száztíz képet, nyilván nem véletlenül nem írják a fotók mellé a címeket. Adnak egy kis stencilezett sillabuszt, és valamennyi művet megszámozzák, így a papírból olvasható ki, hogy bizonyos számú alkotásnak mi a címe.
Minden kép egyébként fekete-fehér, ebbe az alaphangulatba nem illenének az élénk színek. Rögtön az első számú fotónak egyenesen az a címe, hogy Fekete és fehér. Fekete és fehér egymásnak feszülő kos látható rajta, annyira összeér a homlokuk, hogy tán már a szarvuk is egymásba mélyed. Ebbe az ádáz harcba beleláthatunk sok mindent, kettészakadt országot, állóháborút, értelmetlen viaskodást.
Plachy munkái egyik asszociációt keltik a másik után. Előszeretettel fotóz állatokat, de nem a kedves, imádott lényt, nem illenének bele bulvárlapok cuki rovatába. Azok az állatok, amiket ő megörökít, emberi hangulatokat tükröznek. Az egyik ilyen képnek egyenesen az a címe, hogy Nincs kiút. Jókora elefánt fejet nézhetünk rajta, az ormány hatalmas, vastag, magas deszkának feszül neki, ami feltehetően óriási kerítés részlete. Az állat szeme szomorú, reménytelenséget sugároz. Mintha tudná, hogy be van zárva egy életre.
Akár az egykori Magyarország is ihlethette ezt a képet, ahonnan a művész 1956-ban, 13 esztendős korában, egy lovaskocsiban rejtőzködve, disszidált szüleivel közösen, számukra akkor mégiscsak volt kiút. De rögtön emellett az alkotás mellett elhelyeztek egy olyat, amin kiszáradt, égbe meredő, lombtalan fa áll, és körülötte a szikes talaj, az élettelen semmi. Csontváry híres magányos cédrusa legalább a dombtetőn áll, büszkén dacolva az elemekkel, és levelei is vannak. De ez a fa maga a megtestesült kietlenség, a földbe ágyazott reménytelenség.
Akár díszletnek is elmenne Beckett Godotra várva című, a világvégét lefestő abszurd drámájához. Hasonló fát ír elő az előadáshoz, de azon legalább még az élet mementójaként, van néhány levél. Na, jó, a második felvonásra azért lehullanak. Plachy gyakran már ezt a Beckett utáni létállapotot ábrázolja.
De közben, ahogy a drámaíróban szintén, benne is van humánum. Ott van például az Ádám teremtése, sydney állatkert című munkája. Közelít ad egy gorilláról, melynek igazán nem sokkal vidámabb a szeme, mint a kitörni nem tudó elefánté. Ez a gorilla azonban kinyújtja karját, a kép bal sarkából pedig egy egészben nem is látható emberi kéz két ujja együttérzően megérinti. Szomorú, de szép is.
A Kutya madzagon viszont már csak szomorú, gazdája arcát nem is látjuk, csak a hátát, sietve húzza maga után a ványadt kutyust, aki nyilvánvalóan nem társ, csupán megtűrt, kiszolgáltatott lény. Kicsit odébb Marika esküvőjét szemlélhetjük meg. De nem ám a boldogító frigykötést, vagy a mozgalmas lakodalmast, hanem ahogy esküvőruhásan megy a lepukkant bérház gangos folyosóján, szempillantás alatt világossá válik, milyen élet is vár rá. Amikor fiatalkoromban dokumentumfilmet készítettem a műsoros éjszakai bárokról, megszólalásig hasonló józsefvárosi bérház földszinti lakásából indult el szmokingosan az éjszaka egyik sztárja a csillogásba, vagy álcsillogásba. Plachy szereti az ilyen ellentéteket.
Sok tekintetben az olyan paradoxonok fotósa, melyek nagyon is föllelhetők a mindennapokban. Még egy tál cseresznyét is képes úgy fényképezni, hogy az ne idilli csendéletnek tűnjön, hanem magányos elhagyatottságban, céltalanul dekkoljon egy asztalon. Észrevesz egy pókot a kóla automatán, megörökít padon egymásnak eső, csókolódzó fiatalokat, de őket sem üdítő, zöldellő környezetben, hanem szürke betonsivárságban. Villanydróton gyülekező fekete hollói pedig annyira fenyegetőek, mintha Hitchcock Madarak című filmjéből léptek volna elő, vagy a dermesztő Poe őket látva írta volna A holló című versét.
Még a művész gyerekkorából ered a kiállítás címe, vagyis az, hogy Mikor lesz holnap. Így, kérdőjel nélkül, kopogósan. De a tárlat láttán kérdezhetnénk azt is, hogy mi lesz holnap? Tovább sötétedik a sötét tónus? Vagy legalább megjelenik némi napsugár, és kicsit derűsebb színek is kerülhetnek a képekre? Válasz persze nincs, de Plachy fotói megmozgatják a szívet és az agyat, elvégzik azt, ami a művészet feladata.