Levitin doktor szerint agyunk soha nem látott terhelésnek van kitéve, mert „megrohannak bennünket a tények, az áltények, pletykák, üres fecsegések, és mindegyik információnak mutatkozik.” Igaz, – ellentétben a 30 évvel ezelőtti korszakkal - már nincsen szükségünk utazási irodákra, hogy lefoglaljuk repülőjegyünket és szállodánkat, hogy az internet segítségével könnyen eligazodunk a boltokban, hogy az esetek többségének az elfoglalt emberek levelezését nem profi gépírónők bonyolítják, hanem ők maguk.
Daniel J. Levitin doktor napjaink igazi polihisztora. A montreali McGill egyetem viselkedéstudomány-tanszékének professzora, aki elsősorban a modern kommunikációs eszközök hatásmechanizmusát vizsgálja. Egyben zenetörténész, sőt, korábban maga is elismert zenész volt, gitáron és szaxofonon játszik, hangmérnökként pedig olyan nagyságokkal dolgozott együtt, mint a Grateful Dead, a Santana vagy Stevie Wonder. Több tudományos best-sellert írt, amelyekben a zenének az agyra, az ember szellemi fejlődésére gyakorolt hatását vezeti le.
„Tíz különböző ember munkáját végezzünk, miközben igyekszünk élni saját életünket, kapcsolatot tartani gyermekeinkkel és szüleinkkel, barátainkkal, miközben még hobbinknak és kedvenc tv-műsorainknak is hódolunk” – írja a pszichológus.
A hajdani, sokfunkciós svájci katonai bicskához hasonlítja Levitin az okostelefonokat, amelyek többet tudnak, mint egy három évtizeddel ezelőtti számítógép az IBM-központban. A 21. század mániájának nevezi a minden pillanatba mindent bele akarunk sűríteni kényszerét.
„Séta közben írunk, sorban állás közben e-mailt kapunk, miközben barátainkkal ebédelünk, gyorsan megnézzük, hogy a többi barátunk éppen mit csinál”. Csakhogy, figyelmeztet a professzor, egy nagy illúzió áldozatai vagyunk, amikor abba ringatjuk magunkat, hogy mennyi mindent tudunk egyszerre csinálni. A multitasking (halmozott médiafogyasztás, két vagy több tevékenység adott idő
alatt történő párhuzamos végzése) ugyanis valójában nem más, mint az egyik feladatról a másikra való ugrálás, kapkodás, amelynek komoly kognitív ára van, mert képtelenek vagyunk mindegyikre figyelni.
Olyanokká válunk, mint egy amatőr zsonglőr, aki ide-oda rohangál, hogy elkapja a levegőbe dobott tányérokat, s a végén az összeset elejti és összetöri. Így aztán, miközben azt hisszük, hogy mennyi mindent csináltunk, a hatékonyságunk egyre csak hanyatlik.
Ennek a túlterheltségnek megvannak a maga biokémiai következményei is: fokozódik a „stressz-hormon”, valamint az adrenalin termelése, amely túlstimulálja az agyat, és „mentális ködöt”, memóriazavart, vagy pedig egyszerűen gondolkodási nehézségeket okoz. A multitasking ezen kívül dopamin-függőséget (,,boldogság-hormon) okoz, mert „jutalmazni” kell az agyat az állandó külső stimuláció keresése miatt.
Ráadásul agy hajlamos az újdonság-keresésre, vagyis a figyelem könnyedén ráirányul valami új élményre, így valójában semmire sem tudunk tartósan koncentrálni. Közben a sokfelé kapkodás miatt az agy gyorsan elégeti „üzemanyagát”, és ezáltal rövid időn belül kimerültek és szétszórtak leszünk.
Ide vezet az info-mánia. Glenn Wilson, a londoni Gresham College pszichológia-professzora egy kísérlettel kimutatta, hogy ha valaki egy feladatra próbál összpontosítani, miközben tudja, hogy van egy olvasatlan e-mailje, ez az állapot akár 10 ponttal is csökkentheti a tényleges IQ-ját. Levitin ugyancsak károsnak tartja, hogy manapság a legtöbben úgy vélik: fontos, hogy őket bármikor el lehet érni, és nekik is el kell érni bármikor bárkit. És valósággal rettegnek, ha valami miatt mégsem elérhetők: ki tudja, miről maradtak le.
És közben állandóan döntések előtt állunk, hogy melyik információra válaszoljunk. Ez a spirál odavezethet, hogy elfecséreljük az erőnket számtalan lényegtelen döntésre és a fontosakra nem marad energiánk – állítja fel a riasztó diagnózist Levitin doktor. Az amerikai pszichológus arra is kitér, hogy az e-mail korszak előtt, ha valakinek írni akartunk, akkor leültünk, papírt, tollat vagy írógépet vettünk elő és gondosan megfogalmaztuk üzenetünket. A levélírás nem csupán rituálé volt, hanem olyankor került rá sor, amikor valami fontosat akartunk valakivel közölni.
Az e-mail azonnalisága miatt viszont rögtön leírunk mindent, ami átfut az agyunkon, és már nyomjuk is a gombot. Régen még a legsűrűbb levelezők is legfeljebb naponta küldhettek és kaphattak új levelet, és e tevékenységet akár be is lehetett programozni a napirendbe – például a postás érkezéséhez igazítva. Az e-mail és az sms viszont a nap 24 órájában zaklathatja az embert, kizökkentve normális tevékenységéből, holott nagy többségük nem más, mint közönséges időrablás, és nincs az a fejlett spam-szűrő, amely az összes „szemetet” képes lenne kiszűrni. Az az ember, aki felkerül a világhálóra e-mail címével gyakorlatilag védtelen lesz velük szemben.
A nagy sietség, az e-mailek, a sms-ek és a közösségi portálok „hiper-azonnaliságának” más hátulütője is van. Egyre kevesebb gondot fordítanak a helyesírásra, a stílusra (már kialakult az sms-eknek egy sajátos szótára magyar nyelven is), és ez azonnal meglátszik, amikor a modern médiumok függőinek komolyabb „normál” szöveget kell írniuk (például egyetemi szakdolgozatot). És ahogyan egy szűk nyelvi környezetben dolgozó embernek egy idő után csökken a szókincse, úgy az okostelefonon csüngőknek – ha nem tesznek tudatosan ellene – egyre nagyobb gondot okoz a nagyobb terjedelmű, bonyolultabb irodalmi művek elolvasása és megértése.
„Valahányszor elküldünk egy e-mailt, úgy érezzük, csináltunk valamit. Valahányszor tudomást veszünk egy Facebook-frissítésről, úgy érezzük, hogy valami újról értesültünk és ezáltal szocializáltabbak lettünk. Csakhogy ez csupán az érzelmeinket irányító rendszernek ad örömet, nem pedig az agykéreg tervező, magasabb rendű gondolkodást irányító központjának” – vonja le a végkövetkeztetést Daniel J. Levitin.
Mindemellett jól tudjuk, hogy a médiaglobalizációnak, a hihetetlen információ-áradatnak, a gyors kommunikációnak rengeteg előnye van, a magánkapcsolatoktól a tudományig, az üzleti élettől a katasztrófa-elhárításig. Csak, mint minden technikai vívmánnyal, ezekkel az eszközökkel is ésszerűen kell élni.
FOTÓ: THINKSTOCK
