Könyve harmadik kiadásának örömére találkoztak a napokban olvasói Fahidi Évával az Örkény István Könyvesboltban. A kilencven éves szerzőt, aki január végén Angela Merkel mellett mondott beszédet Berlinben a Nemzetközi Holokauszt Emléknap alkalmából, ma is rendszeresen hívják külföldre és itthoni találkozókra, hogy beszéljen az Auschwitz-Birkenauban, majd az allendorfi náci kényszermunkatáborban töltött időről. Mindig eleget is tesz a meghívásoknak, megy beszélgetésekre, elmegy iskolákba, diákok közé, sőt, egy III. kerületi gimnazista csoportot, lelkes történelemkutatókat, az otthonában fogadott kiadós beszélgetésre.
Ezen az estén dugig telt a könyvesbolt, A Dolgok Lelke című könyv, amely tíz éve jelent meg először, sokakat vonzott a találkozóra. Aki valaha is hallotta már Fahidi Évát visszaemlékezni a holokausztra, tudja, árnyalt stílusú beszámolóra számíthat, nem kész fordulatokra, hanem a gondolatok és emóciók friss élményére. Könyvének első megjelenésére utalva azt mondja:
"Nekem az a sajnálatos, hogy ami nyitott kérdés volt 11 éve, amikor az első könyvem megjelent, és amely kérdésekre akkor reménytelien jó válaszokat vártunk, azok a kérdések azóta súlyosabbakká lettek. És nem kaptunk rájuk jó választ."
A Dolgok Lelke, mint azt az elismerő kritikák már aláhúzták, nem Auschwitz-könyv, nem egy újabb beszámoló a holokausztról, hanem – Bächer Iván szavaival – embertörténet, családtörténet, magyar történet, és persze zsidó történet. Hallgatóságának most feleleveníti, hogyan ment vissza az egykori kényszermunkatáborba. Stadtallendorf (az egykori Allendorf) Magisztrátusa ugyanis 1998-ban meghívta az egykori fegyenceket. A könyvből is tudható, hogy az SS felügyelte fegyvergyárban ezer női rab volt kényszermunkán, ahogy Fahidi Éva mondja, rabszolgamunkán. Megérkezése az egykori Münchmühle koncentrációs tábor színhelyére döbbenetes élményt jelentett. „Ugyanazon kulisszák között találtuk magunkat, és ugyanúgy németül beszéltek hozzánk. Ez döbbenet volt. De most kevesek voltak, tejben-vajban fürösztöttek. Megértettünk egy nagyon fontos dolgot: Németországban szembenéztek mindazzal, amit a nagyszülők és a szülők elkövettek. Még családi tragédiákról is hallottunk, mert a gyerekek szembefordultak azzal, amit a szülők elkövettek. Mi akkor egy egészen más Németországot találtunk, mint amilyenről tudtunk.”
Amikor a beszélgetés során felbukkant a megbocsátás kérdése, Fahidi Éva elmesélte, először azt mondta a német meghívóiknak: ”Nagyon nehéz szívvel jöttünk ide, mégis eljöttünk. De megbocsátani nem akarunk és nem is tudunk.” Egy hét után, miután őszinte, szívből jövő megbecsüléssel és kedvességgel vették körül őket, Fahidi Éva ki tudta mondani: „Köszönjük, Stadtallendorf.” A holokauszt 70. évfordulója különösen gyakran vetette fel a gyűlölet és megbocsátás kérdését, ahogy Fahidi Éva most is fontosnak tartotta erről beszélni. „Az embereket ez érdekli legjobban, hogy mi marad az ember lelkében 70 év után. Hogy hogyan lehet feldolgozni a félelmet? Nagyon hamar megtapasztaltuk az összefüggést a félelem és a gyűlölet között. Ma is élő, megválaszolatlan kérdés, hogy milyen lelki folyamaton kell ahhoz keresztülmenni, hogy az ember ki tudja irtani a lelkéből a gyűlöletet. Én elhatároztam egy idő után, hogy nem fertőzöm a lelkem a gyűlölettel. De az nem múlik el magától, hogy elmúljon, azt nagyon kell akarni.”
Megjárva Auschwitz-Birkenaut és a kényszermunkatábort az egykori fegyenc most úgy fogalmaz hallgatósága előtt, hogy tudatosan nem gyűlöl.
„Veszek egy mély lélegzetet s azt mondom, megbocsátottam a maga nevében. De a 11 éves húgom nevében hogy bocsássak meg? Ha megkérdezném a 11 éves húgomat, hogy 11 évesen akart-e meghalni, mit válaszolna? Az édesanyám 39 éves volt, ereje teljében. Az a tényező játszott közre, hogy a 11 éves húgom kezét fogta. A szelekció Auschwitzban úgy történt, hogy Mengele jelenlétében nem eshetett semmiféle disszonáns hang, ha egymás kezét fogták, nem választották el a gyereket az anyjától, hogy ne legyen probléma. Ha a 39 éves anyámat megkérdezném, akart-e 39 éves korában a gázban megfulladni, mit válaszolna? Én bocsássak meg az ő nevében?”
Válasz helyett Fahidi Éva úgy folytatja: az életnek tovább kell mennie. „Az embernek tudatosan kell elhatároznia, hogy a maradék életét hogyan akarja leélni. Egy biztos: a gyűlölet gyűlöletet szít. Nem lehet gyűlölködve normális emberként élni.”
A Nemzetközi Holokauszt Emléknapon elmondott beszédében Berlinben ezt így fogalmazta meg: „Mindent, ami történt, azért jegyeztem meg, hogy az egész világnak elmondjam. Közel 60 évnyi hallgatás után életcélommá vált, hogy ne engedjem kihunyni Auschwitz-Birkenau emlékét.” Hosszú évtizedes hallgatás után írta csak meg könyvét, az átéltek feldolgozásáról szólva Primo Levit hozza fel. „Ő volt az első, aki a rettenetes auschwitzi időszakot megírta, és mégis, végül öngyilkos lett. Az emberek többsége, ahogy én, a tudatalattijába nyomja le évtizedeken át azt, amit átélt. Csak aztán kezd róla beszélni. Az emberi lélek életben maradásához volt erre szükség, mert aki a tudatalattijából szabadon engedi, amit tud, az abba belebolondul.”
A beszélgetés vége felé Fahidi Éva megosztja hallgatóságával azt a tapasztalatot is, hogy a holokauszt okozta traumákat nem lehet feldolgozni. „Nem múlik el nap, hogy az eszembe ne villanna az a kis kézmozdulat. A Mengele kézmozdulata. Amivel kiválasztotta a munkára alkalmasakat és a halálba menőket. Bármily öregen él is az ember, ezt nem tudja feldolgozni. Aki átélte, annak naponta eszébe jut, csak az a kérdés, naponta hatszor, vagy hatvanszor jut eszébe.”