Külön tanulmány témája lehetne a baloldal feltűnő szemérmessége, vagy talán inkább félelme attól, hogy bekapcsolódjon a nemzetdiskurzusokba – mintha legalábbis beletörődött volna abba, hogy ezt a területet a jobboldal, sőt egyre inkább a szélsőjobboldal határozza meg.
Az újnacionalizmus kultúrája
Ebből a szempontból érdekes paradigmaváltó kísérlet a L’Harmattan Kiadó gondozásában megjelent Nemzet a mindennapokban: Az újnacionalizmus populáris kultúrája című kötet, amelynek több tanulmányát és bevezetőjét Feischmidt Margit jegyzi, további szerzői pedig Glózer Rita, Ilyés Zoltán, Kasznár Veronika Katalin és Zakariás Ildikó. A kötet egyik nagy érdemének tartom, hogy miközben konstitutívan, elsősorban diskurzusokba beágyazottan látja a nemzetet, nem elégszik meg a diskurzuselemzéssel, hanem konkrét társadalmi összefüggésekre – horribile dictu osztályokra – vonatkoztatva értelmezi a nacionalizmus szimbolikus aktusait és fogyasztását. Feischmidt Margit ennek megfelelően úgy határozza meg az újnacionalizmust, mint a félperifériás kapitalizmusra adott, a kelet-európai felemás fejlődésbe, vagy késleltetett modernizációba ágyazott választ, amely egyben a globális kapitalizmus válságjelenségeire adott válaszkísérletnek is tekinthető.
Hadd utaljak itt vissza a Stefano Bottoni könyvéről írt kritikámra: miközben Bottoni elsősorban arra koncentrál, hogy a kelet-európai elit milyen sikerrel (pontosabban siker nélkül) próbált felzárkózni a nyugat-európai, normatívnak tekintett kapitalista fejlődéshez, addig Feischmidt Margiték könyve azt mutatja meg, hogy milyen módon foglalja el az újnacionalizmus illúziója (vagy utópiája) a nyugat-európai modernizáció és liberalizmus utópiájának a helyét. Nagyon fontosnak tartom a szerző azon állítását, hogy Trianon nem valamilyen öröktől való nemzeti fájdalom, hanem éppen az a vágy és igény tartja életben, hogy valamikor létezett egy "nagy” Magyarország, ahol a magyarokat elismerték, amely egy nyugati birodalom része volt, ahol békebeli bőség és jólét uralkodott, és az igy megkonstruált nemzetkép hivatott arra, hogy helyreállítsa a megbomlott világrendet. Hiszen a liberális demokrácia válságjegyeinek Kelet-Európában Bottoni is szentel egy fejezetet. (A népességfogyásról, a fiatalok kivándorlásáról Nyugatra és a roma lakosság elmaradt integrációjáról ír a helyi társadalmakban).
Kirekesztés és rasszizmus
Bizonyos értelemben Bottoni könyve dialógusban áll a Nemzet a mindennapokban című kötet tanulmányaival, amelyek plasztikusan bemutatják, hogyan is néz ki a megbomlott világrend, és milyenek az „autochton” válaszok. Kiemelem azt a közös tézist, hogy az újnacionalizmus kultúrája fogyasztható, sőt, ügyes vállalkozók és politikusok kezében hasznosabb "árucikk", mintha autentikusan állítanának elő „magyar” termékeket. Ide tartozik a nemzeti rock vagy az erdélyi élményturizmus, de még a nemzeti jótékonykodás is lehet kulturális árucikk. A kötet fontos állítása, hogy miközben a szélsőjobb előretörése kétségtelenül összefügg a globális pénzügyi válsággal és az egzisztenciák tömeges megingásával, az újnacionalizmus már előtte is kialakult kultúrával és fogyasztóiparral rendelkezett. Ebben az értelemben a Jobbik készen is talált diskurzusokat.
A „romakérdés” az újnacionalizmusban többször is visszatér a kötetben; a témával külön egy egész fejezet foglalkozik. Miközben Bottoni a kelet-európai válságtünetek egyikeként említi a roma lakosság elmaradt integrációját, a kötet esettanulmányai azt mutatják, hogy a többségi társadalom maga is elzárkózik az integrációtól: azokat a romákat is „lecigányozzák”, akik mobilitás szempontjából sikeresek. A kirekesztés mögött rasszista logika és érvelés húzódik – és valljuk meg, a szélsőjobboldal kiterjedt internet-kultúrája elfogadhatóvá is teszi az ilyen típusú érvelést és faji alapú megkülönböztetést. Az már más kérdés, hogy sok „cigányozót” a lecsúszástól való félelem, a növekvő bizonytalanságérzet és a megbomlott világrend helyreállításának vágya motivál, amelyek valójában a globális válság helyi lecsapódásai.
Kelet-európaiként Nyugaton
A kötet feltétlen érdemének tekintem, hogy szorosan kapcsolódva a nemzetközi szakirodalom vitáihoz és azok kontextusában fogalmazza meg a sajátos kelet-európai problémákat és a válságra adott helyi válaszokat. Megismétlem azt az állításomat, hogy Bottoni és Feischmidt Margit, valamint szerzőtársainak könyve dialógust folytat ugyanarról a helyzetről. A migráció nyomán százezrek szembesülnek azzal, hogy Nyugaton bizony ők a kelet-európaiak. Az így megingott büszkeséget sokan a Trianon-kultusszal és a buzgó cigányozással vélik vagy próbálják helyreállítani.
A „nemzet” tehát ma nagyon is identitáskérdés- és politika. A könyv meggyőzően válaszol arra, hogy hogyan lesz fogyasztási cikk a nacionalizmus, és több tanulmány is reflektál arra a kérdésre, hogy milyen dinamikus kölcsönhatás van az identitáspolitika és az osztályok között, hogyan konstituálódik az "underclass", és hogyan lesz társadalmilag elfogadott a rasszista érvelés és a kirekesztő politika.
A jövő természetesen nyitott; csak remélni lehet, hogy a nyugati típusú sikertelen modernizáció és az újnacionalizmus között van, vagy lesz harmadik út.
