- Orbán Viktor az Erste Bank és az EBRD vezetőivel folytatott tárgyalások után bejelentette, 2016-17-ben összesen több mint 80 milliárd forintot lefaragnak a bankadóból. Ezt már többször megígérte, ám eddig semmi nem történt. Most milyen esélye van az ígéret beváltásának?
- Kétségtelen, ez könnyen beszedhető adónem, ráadásul a szavazóbázis szempontjából sem jelent politikai kockázatot. Emellett a banki különadó beépült az adórendszerbe is. Igaz, éppen ez a baj vele, hogy egy egyedi, átmenetinek mondott adó tartóssá vált. Ám nem tartom kizártnak, hogy most valóban visszavágja a kormányzat ezt az adót, hiszen az államháztartás nagyságrendjéhez képest nem akkora tétel, hogy ne lehetne pótolni.
- Honnan lehet előteremteni majd a hiányzó bevételt?
- A nemzetgazdasági minisztert azért fizetik, hogy ezt kitalálja. A gazdasági növekedéssel együtt az adóbevételek is emelkednek, főleg a fogyasztást terhelő tételek. Az elmúlt évek zsugorodó fogyasztása után ugyanis most némi növekedés tapasztalható.
- Semmi sincs ingyen. A kabinet a bankadó mérsékléséért cserébe a hitelezés élénkülését várja a pénzintézetektől. Ennyi elegendő lenne a hitelforrások bővítésére?
- Az biztos, hogy a különadó kivetése, amely nem egyszeri és elviselhető mértékű, rontja a hitelezési aktivitást. A különadó nagy mértékű és már félévtizedes múltra tekinthet vissza. Ez a teher mindenképpen beépül az árazásba, megdrágítja a hitelt, csökkenti a betéti kamatokat, mert az adó egyfajta költségelemként beékelődött a hitelfolyamatokba. A bankadó és a tranzakciókra kivetett illeték nyilvánvalóan hátrányosan hat a pénzügyi közvetítő rendszerre. Létezik egy nehezen mérhető, de logikailag világosan kimutatható növekedési áldozat, amire egyébként a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és egy sor szakértő is felhívta a figyelmet. A kormány bólintott, hogy tudja, majd kirótta ezt a mértékű adót. Ha a jövőben ez a teher csökken, illetve máshová kerül, akkor a növekedési áldozat is kisebb lesz.
- Mitől különleges ez a különadó?
- Ez nem nyereségadó, amit, ha egy bank nyereséges, fizet, ha veszteséges, akkor nem. Ezt mindenképpen be kell fizetni. Márpedig volt olyan év, hogy nem csak néhány pénzintézet, de az egész bankszektor veszteséges volt, ilyenkor az adó a tőkéjüket csökkentette. Ez pedig a hitelezési aktivitást is visszafogja, mert ez az aktivitás a tőke mértékéhez, az úgynevezett tőkemegfeleléshez kötött. Magyarán nem szaladhat el ilyenkor a hitelállomány, még ha lenne is hitel iránti kereslet. Azt persze illett volna a kormánynak az adó kivetésekor elismerni, hogy amit csinál, fékezni fogja a hitelezést, következésképpen visszafogja a gazdasági növekedést.
- Szakértők és a bankárok is állítják, mindezek ellenére sem a a forrásokkal van a gond, hanem azzal, hogy nincs megfelelő kereslet, hitelképes ügyfél. Ez üres kifogás, vagy van benne igazság?
- Legalább három gazdaság van nálunk. Az első a külföldi tulajdonú és alapvetően exportra termelő vállalatoké; ezek hitelfelvételre alig használják a magyar bankrendszert. A második magyar gazdaság, a kis- és közepes vállalkozói (kkv) szektor. Náluk az a nagy kérdés, látnak-e maguk előtt piacot? Mivel a belföldi fogyasztás még beszélgetésünk pillanatában is a 2008-as szint alatt van, ezért akik belföldi piacra termelnek, nem nagyon látják értelmét a bővítésnek. A kereslet ugyanis évek óta stagnál. Ám az is kétségtelen, hogy aki most mégis korszerűsít, fejleszt, az előnybe kerülhet azzal szemben, aki még egy-két évig kivár. A hitelpiac mostani némi élénkülése nem feltétlenül a jegybank vagy az Eximbank olcsó hitelprogramjainak köszönhető, hanem e fejlesztési kényszernek is. A harmadik magyar gazdaság pedig sosem volt hitelképes. Ebbe a körbe tartoznak elsősorban a kisegzisztenciák, az ál- vagy kényszervállalkozók, a legalitás határán egyensúlyozó kis cégek. Rajtuk nulla kamatozású hitelek sem segítenének, mert a bankok számára túl nagy a kockázat és a fajlagos költség. Ismerek néhány pénzintézetet és meg tudom erősíteni, hogy keresik a hitelképes ügyfeleket. Az tehát nem igaz, hogy a bankok nem akarnak pénzt kihelyezni, hiszen abból élnek. Furcsa vád volt, hogy a bankok szándékosan nem hiteleznek. Ez legföljebb statisztikailag volt igaz, csakhogy ennek sok összetevője volt a 2008-as válság után. Összezsugorodott a piac, s a hitelforrások apadása mögött a legkevésbé az volt, hogy a bankárok nem akartak volna hitelezni. Persze az ingatlanfejlesztő projektekkel és a devizaalapú ingatlan jelzáloghitelekkel a bankok alaposan megégették magukat, és jelenleg a korábbinál sokkal körültekintőbben helyeznek ki pénzt. A kormányfő szerint azért kell az Erste Bankban 15 százalékot szerezni és a bankszektorban 50, vagy annál is magasabb magyar tulajdoni arányt elérni, hogy a pénzintézetek nem idegen, hanem magyar érdekeket szolgáljanak.
- A „bankmagyarosítás” a megoldás?
- Bizonyos határesetekben van csak jelentősége annak, hogy egy banknak Bécsben, Milánóban, Brüsszelben, vagy Budapesten van-e a központja. Olyankor például, ha egy banknak összébb kell húznia magát. Akkor stratégiai kérdés, hogy melyik piacon szűkítse a tevékenységét, vagy vonuljon ki. Ám ebben az esetben is másodlagos a bank „nemzetisége”. Gazdasági, pénzügyi szempontból egy ország lehet kevéssé fontos, ha például kicsi a növekedés esélye, onnan könnyebben kivonul az anyabank, vagy legalábbis nem pumpál oda több pénzt. Nyilván van abban is valami, ha egy bank vezetése Magyarországban gondolkodik. De gyorsan hozzáteszem, ha jó szakemberek, azt is mindig szem előtt tartják, hogy más piacokon milyen lehetőségeik vannak. Van olyan magyar bank - egyébként részvényeinek kétharmada külföldiek kezében van -, amely nagyon szép profitot termelt a határokon túl. A tőke mindig nemzetközi volt. A víz oda folyik, amerre lejt a talaj. A tőketulajdonosok nemzeti szembeállításnak tehát sok tartalmi alapja nincsen.
- Van olyan kormányzati vélemény, hogy a magyar bankok működése bővítheti a hitelforrásokat. A magyar bankár kevésbé kőszívű, mint az idegenszívű?
- A hazai, pláne az állami tulajdon önmagában rövidtávon valóban növelheti a bank hitelezési hajlandóságot, de óriási kérdőjelek vannak közép- és hosszútávon. Akár állami pénzintézetről, akár a kormányzathoz közeli tulajdonosi csoport bankjáról van szó, a bankvezetés enyhíthet persze a hitelezési feltételeken és megkönnyítheti a hitelhez jutást – kerül amibe kerül –, de egy idő múlva kiderül, hogy a bankok könyveiben megszaporodnak a kétes követelések. Amint az erőltetett iparosítás néhány évtizede, az erőltetett hitelezés is szép mutatókat produkál először, azután ez a szépség mulandó lesz. A gazdaságtörténeti tudás vészcsengőket is megszólaltat, mert ami rövidtávon jó megoldásnak tűnik, közép- és hosszútávon nem biztos, hogy az. Végül pedig a költségeket nem feltétlenül az fizeti meg, aki felelőtlenül kihelyezte a pénzt, illetve aki a kedvezményezett volt, hanem az adófizetők, hiszen a magyar bank mögött nincs nagy nemzetközi pénzintézet, amely feltőkésíti veszteséges leányát.
Interjúnk a következő oldalon folytatódik!
