J. D. Salingernek van egy novellája, a Ficánka bácsi Connecticutban, amelyben egy Ramona nevű kislány csak az ágya szélére húzódva hajlandó feküdni, hogy elférjen mellette Jummy Jimmereeno, a barátja. Jimmy nem létezik, de Ramona egyetlen tapodtat sem tesz Jimmy nélkül.
Majdnem így van Liza, a rókatündér (Balsai Mónika) is Tomy Tanival (David Sakurai), a japán slágerénekes kísértetével az új magyar filmben, a Liza, a rókatündérben. Kiváltképpen a film első felében, amikor a fiatalon elhunyt japán sztár minduntalan előpattan a semmiből (hogy pontosak legyünk, a falra tűzött plakátról), hogy bársonyos hangján énekeljen Lizának, aztán táncoljanak is egy kicsit együtt az amúgy lehangolóan sötét, szomorú lakásban.
A magányos, visszahúzódó Liza tehát, miközben ápolja az egykori japán követ súlyosan beteg feleségét (Molnár Piroska), nem csak japánul tanul meg, hanem nyelvtudását gyakorolja az idős hölggyel, közben meg is botránkoztatja fura hadonászásával, hiszen Lizán kívül senki más nem látja az azúrkék öltönyben táncoló-daloló kísértetet. Tomy Tani csak Lizáé, s ahogy Salingernél a csúnya kis Ramona, Ujj Mészáros Károly rendezőnél a szerény, jelentéktelennek látszó Liza magánya oldódik a képzelet teremtette, másnak láthatatlan baráttal.
Elragadó abszurd játékot kínál első filmjében Ujj Mészáros, amelynek alaphangját az első pillanatban éppen az operettes mosollyal elő-előppattanó japán énekes figurája teremti meg szerencsésen. Ezt az első bolondos ötletet a filmben még számos követi, az egész film tele van a játékos abszurditások halmozásával, Ujj Mészáros egész birodalmat épít a valóság és a képzelet darabkáitól. Tomy Tani figurájának azonban kiemelt szerepe van.
Ő az, aki hűségesen ott van Liza körül, ő az, aki beleszeret, majd ő az, aki egyre erőszakosabban, mindenféle hókusz-pókusz hatalmánál fogva egyszerűen eltávolítja a lehetséges vetélytársakat a lány mellől. A változatos halálnem következtében szaporodó hullák mennyisége mozgásba hozza a rendőrség fantáziáját, ám az ugyancsak operettes külsővel színre lépő ezredes (Reviczky Gábor) és a többiek tehetetlenek. Liza mellől szép sorban hullnak a férfiak, akik csak egy pillantásra is szemet vetnek rá.
A szaporodó hullazsákok, bennük a véletlen balesetben elhunyt férfiakkal behozzák a történetbe a japán hiedelemvilágot. Liza, aki oly ártatlanul és semmit nem értve mozog a világban, mint egy ufó, rádöbben, hogy ő nem más, mint a japán hiedelemvilág elátkozott démona, a rókatündér. És mert ő rókatündér, minden férfi, aki csak a közelébe kerül, halál fia lesz az átok miatt. Az átkot pedig csak az igaz szerelem képes érvényteleníteni.
A Tomy Tani-vonal mellett ez az olykor képekben is felvillanó japán rókatündér-téma is szinte végigkíséri a történetet, és Ujj Mészáros elismerésre méltó stílusérzékkel megtalálja a módját, hogy az abszurd mesés betétet tündéri humorú képpé fogalmazza Szatmári Péter operatőr különösen érzékeny kamerája segítségével. Például az ufólány szép, lompos rókafarkincájával.
A szerelem vágyának, keresésének és megtalálásának egy teljesen szokatlan meséje kerekedik ki a Liza, a rókatündér egészen sajátos univerzumában. A romantikus vígjátékoknak az a nagyon ritka fajtája, amelyben egy csipetnyi realizmus keveredik jó adag fantáziával, játékkal, szürreális fordulattal, abszurd helyzettel, miközben a remekül összeillesztett keverék bonyodalmas érzelmi-drámai helyzeteket idéz fel a bolondos történetben.
Ezzel akár Wes Anderson (A Grand Budapest Hotel, stb.) legjobb magyar tanítványának mondhatjuk a műfajokat biztos kézzel összeillesztő Ujj Mészáros Károlyt, bár helyesebb, ha egyetlen magyar követőjének mondjuk. Ujj Mészáros teljesen öntörvényű világot épít, akár Anderson, igaz, valamivel kisebb léptékben, de szellemileg épp oly szabadon és merészen, mint a csodálatos amerikai. A Liza, a rókatündér a humornak is olyan finom árnyalatait villantja fel, ami a hangos nevetésről a megilletődött mosolyig terjed.
Magyar filmhez képest szokatlanul sok computer animációt alkalmaz a Liza, a rókatündér anélkül, hogy lelepleződne valamiféle ügyetlensége. Jól illeszkednek a digitális és a natúr darabkák, a film sikeresen elfogadtatja magát annak, ami, abszurd játéknak. Az a fajta nagyon érzékenyen stilizált filmszínjátszás, amit a film szereplői produkálnak, teljesen kivételes a magyar filmek világában. Mindenki valóságos önmaga, ugyanakkor stilizált elcsúsztatása is annak a valóságos önmagának.
Apró gesztusok és hangsúlyok ügyes használatával a rendező ennek a saját világnak a szereplőit mindig egy kicsit elrajzolt, olykor a karikatúra felé libbenő, de azt soha durván nem érintő játékmodorban mozgatja, és ahol színészei hibátlanul hozzák ezt a hihetetlenül nehéz dolgot, mint a filmbeli abszurd humor. Ehhez Ujj Mészáros elképesztően aranyos ötlettel először csak egy, majd két pondrócska „színjátékát” is képes beépíteni. És megteremti azt az abszurd helyzetet, amikor egy százlábon igyekvő pondró érzelmi szimbólummá válik.
A vásznon többnyire alig használt arcokkal találkozunk, csupa elismerésre méltó teljesítmény. Egyetlen hamis hang, vagy gesztus nem rontja az összképet, ami egy ilyen kevert műfajnál fenemód nagy szó. Balsai Mónika Lizája tényleg tágra nyílt szemű tündérféle, aki ufóul naiv és ártatlan, míg Bede Fazekas Szabolcs kitartó nyomozója az a fajta önfeláldozó szerelmes, akit még a gyilkos villanykapcsoló sem képes agyoncsapni, mert óriási nagy érzelmeinek köszönhetően épp ő az átok megtörője.
Schmied Zoltán jólfésült negédjével úgy hoz egy szívtipró típust, hogy közben teljesen egyéni módon válik komikussá. Reviczky élete egyik legjobb karakteralakítását mutatja be a pillanatokra szabott szerepében, mint a szavament Ezredes, aki nem csak a nyomokat nem találja, hanem a szavakat sem. A Liza, a rókatündér megint egy jó pályaindulás.
(Liza, a rókatündér *****)
