A szélsőséges iszlám előretörésével párhuzamosan egyre több írás foglalkozik a megbékélés lehetőségével. Kételkedem abban, hogy azokkal, akik nyilvánosan lefejezik vagy élve elégetik túszaikat, lehetséges békésen beszélgetni. Ezek az írások mégis elgondolkodtatóak, hiszen korunk egyik nagy problémájára figyelmeztetnek: nem tudunk egymással szót érteni. És ez legalább olyan súlyos betegség, mint az influenza, sőt, annál nagyobb méretű és tombolóbb járvány.
Amikor összeházasodtunk, szüleimmel laktunk együtt. Gyakran előfordult, hogy esténként a konyhában üldögélve nagyokat beszélgettünk apámmal hármasban. Csodálatos esték, emlékük ma is eleven. Lehetett kérdezni, ellentmondani, de mindig a kölcsönös szeretet közösségében. Apám nyitott, türelmes ember volt, mindig adott valamit, megosztotta velünk élettapasztalatait, sosem törekedett kizárólagosságra, úgy beszélgetett velünk, mint teljesen egyformákkal. „Az a hatalom, amely képtelen a párbeszédre, és süketnek tetteti magát, ha az övével ellenkező véleményt kellene megfontolnia, a saját sírját ássa” – mondta komolyan, amikor azt latolgattuk, vége lesz-e valaha is a „rendszernek”. Senki sem hitte, hogy nem ugyanolyan hosszú ideig tart majd, mint a török világ Magyarországon, néha mégis eszünkbe jutott 1956, amikor az a nép lázadt fel, amelyet azzal hitegettek, hogy az ő javára cselekszik a sok jogtalan, erőszakos disznóságot. Nem volt véletlen, hogy a süketnek és vaknak hitt nép felhördült, s az emberek ezt kiáltották: Elég volt! Elég a hazugságokból, a jótékonykodásnak mutatott erőszakból, a jogtiprásokból, a „fent” folyó hatalmi játszmákból, a magyar-orosz testvéri szövetségből!
Manapság sokszor gondolok apám mondatára, amelynek jóslatszerű tartalmát illúziónak gondoltuk, de igazsága utóbb is bebizonyosodott. Ha napjainkban széttekintünk a világban, sok helyen erőszakra épülő rendszerek tűnnek szemünk elé, amelyek teljhatalmú gőgjükben nem is gondolnak arra, amit gyermekkoromban gyakran hallottam a rádióban énekelni: „Minden elmúlik egyszer, minden véget ér…”. Elég egy kis hajszálnyi repedés, és utasokkal a fedélzetén tengerbe zuhan a repülőgép. S akár egy ország is lezuhanhat, ha repedés mutatkozik a „fent” és „lent” között, ha a fentiek képtelenek elfogadtatni törekvéseiket és hitelessé tenni magukat.
Megismételném: a szélsőséges fanatikus terrorista gyilkosokkal nehéz volna békésen szót érteni. A világ nem érzékelte a veszélyt, amely most már Európa kapuin dörömböl, és talán beteljesíti Spengler jóslatát: a nyugati világnak bealkonyul. Védekezni azonban talán lehet. Mindenek előtt azzal, hogy a józan belátás szellemében, az értelmes jövő megteremtésének érdekében békét kötünk - önmagunkkal, ami ez esetben azt jelenti, hogy a magyar nem a magyar ellensége, nem vicsorogva tekintünk egymásra, nem habzó szájjal, ocsmány jelzőkkel támadunk egymásra, hanem abban a meggyőződésben élünk együtt, hogy honfitársak vagyunk, képesek a jobbító párbeszédre.
Az egymással dühödten szemben állók nem gondolnak történelmi felelősségükre, arra, hogy a fenyegetésekkel szemben az egyetlen hatásos magatartás egységben megteremteni az erőt. Azt az erőt, amelynek híján szemünk láttára roppant meg és fogyatkozik a társadalom. Ha saját hibánkból menekülnek a fiatalok, bűneinkre nem érdemlünk bocsánatot, s ha szavainkkal elfeledjük is, lelkünk mélyén érezzük: a történelem megtorolja vétkeinket.