Volt pár egészen mellbevágó pillanat a 65. Berlinale záróeseményén. A legemlékezetesebb, amikor a tízéves forma kis Hanna Saedi, a hazájában letiltott Dzsafar Panahi unokahuga felszaladt a színpadra, mosolyogva magasba emelte az Arany Medvét, aztán sírva fakadt, és a könnyeit törülgetve suttogta a mikrofonba, hogy nem tud egyetlen szót sem mondani.
A Taxiban ő is utasa volt az otthon filmezéstől-utazástól eltiltott iráni rendezőnek, a zárójelenetben hosszan olvasta, hogy az iráni előírások mi mindent tiltanak a filmkészítés közben. A Taxi című filmhez Panahi egy rövid üzenetet is fűzött: „Filmkészítő vagyok. Nem tudok mást, mint filmet csinálni. A film a kifejezőeszközöm, az életem értelme. Semmi sem tud eltántorítani attól, hogy filmet csináljak. Amikor félretolnak, minden korlátozás ellenére az alkotás fontossága egyre erősebb lesz bennem. Azért folytatom a filmezést, hogy megőrizhessem az önbecsülésem és élőnek érezhessem magam.”
A mai Iránt az utasokon keresztül bemutató Taxi már premierje pillanatától megnyerte a fesztiválozók szívét érdekességével, humorával, mint arról lapunk is beszámolt. Hogy nem pusztán az ellenzéki bátorságnak szólt a Berlinale legfőbb díja, hanem a művészi teljesítménynek is, arra bizonyíték, hogy a fesztivál idején Európa-szerte több forgalmazó megvásárolta bemutatásra.
Szokatlan jelenet, ez is nehezen feledhető: nemzetközi sajtókonferencián Panahi Arany Medvéjét rátették egy asztalra, hogy ha nincs itt, aki felemelje, éppen ezt a hiányt fényképezhessék le a fotósok a magányosan ácsorgó szoborral.
Emlékezetes marad az is, hogy a román Radu Jude, aki az 1800-as évek elején játszódó, Balkán-westernnek becézett filmdrámájával, az Aferim!-mel elnyerte a legjobb rendezés Ezüst Medvéjét (megosztva a lengyel Malgorzata Szumowskával), milyen gratulációt kapott. A díjátvétel után alig egy órával már egy beszédes üzenetet olvasott fel okostelefonjáról a nemzetközi sajtókonferencián. A közösségi oldalán ugyanis valaki villámgyorsan lezsidózta („nem vagyok egyébként zsidó”, tette hozzá némi sajnálkozással) és határozott óhajként azt fogalmazta meg neki címezve, hogy az ilyen zsidókat mind le kell gyilkolni.
Ez a váratlan durvaságú üzenet valamit erősen bevillantott a mi jelenlegi kelet-európai közhangulatunkból, az előtörő mocskos indulatokból, még ha itt, Berlinben Kelet-Európa idén örvendetesen és szokatlanul jól teljesített mind a részvételben, mind a díjazásban. Az idei zsűri nem csak a művészeti, hanem a társadalmi érzékenységre is rendkívül érzékeny volt. A lengyel filmen kívül (Body, Test) az orosz-ukrán versenyfilm is (Pod elektricseszkimi oblakami – Az elektromos felhő alatt) is a díjazottak között van.
A román Jude filmje két lovas csendőr, apa és fia útjáról szól a ritkán lakott, feudális viszonyok között tengődő emberek között, a festőien szép hegyes-völgyes tájon. Különféle nációkkal és vallásokkal találkoznak, miközben egy rabszolgaként használt, szökött cigány embert visznek vissza kötőféken a földesúrnak. A lassú sodrású történet, a nem kevés iróniával színezett történelmi tabló rendkívül sok áthallással mesél a jelenre utaló múltról. A szökött cigány kegyetlenül véres büntetése nyugtalanítóan sok kérdéssel hagyja szembesülni a döbbent nézőt. (A hírek szerint a filmet itthon is játsszák majd a mozik.)
Amikor Jevgenyij Privin és Szergej Mihalcsuk operatőrök átvették az úgynevezett technikai kategóriájú díjat, az ezúttal operatőri teljesítményért odaítélt és rendkívüli művészeti hozzájárulásként becézett Ezüst Medvét, akkor a díszes közönség valami nagyon fontosat tapsolt heves örömmel. Ifjú Alekszej Germán filmje, a Pod elektricseszkimi oblakami orosz-ukrán koprodukcióban készült, s a két díjazott operatőr arról beszélt, hogy alkotói szándékuk szerint folytatni akarják ezt a művészi együttműködést.
Elmondásuk szerint mindvégig a legteljesebb egyetértésben dolgoztak oroszok és ukránok, közéjük nem szivárgott be a nagypolitika. Az ifjú German filmje valóban lélegzetelállítóan megkapó képekben mond el egy valóságból, szürrealitásból, iróniából, melankóliából és kilátástalanságba torkolló reményekből szött helyzetjelentést, amelyben hét szereplő hosszabb-rövidebb sorsdarabkája bukkan elő.
Meg egy múltból maradt, semmibe mutató Lenin-szobor, s egy vashuzalokból formált hatalmas ló-szobor, amit egykori trójai faló-ősével ellentétben nem becsempésznek valahová, hanem reménykedve húznak ki a félbemaradt építkezésektől rozsdálló, döbbenetes ipari tájból.
A Darren Aronofsky elnökölte és remekül döntő nemzetközi zsűri még egy operatőri teljesítményt díjazott, a Victória című német versenyfilmért a norvég Sturle Brandth Grovlen is kapott egy Ezüst Medvét. Nagy filmes truvája a film alkotóinak: a 140 perces, szerelmi románcból véres, tragikus krimibe áttáncoló mai történetet egyhuzamban játszották-mozogták végig sok helyszínen a színészek, azaz egyhuzamban, vágás nélkül, egyetlen felvételen örökítette meg a filmet a kamera. Erre mondta a rendező, ilyenre többé nem vállalkozik.
Berlinben most az is kiderült, hogy a színészi ikonnak számító, csodálatos Charlotte Rampling (Francois Ozon több filmjének sztárja) mindeddig egyetlen díjat kapott a játékáért. A Berlinale nagy sikerrel fogadott angol versenyfilmje, a 45 Years (45 év) hozta meg a második színészi díját, s először a berlini fesztivál történetében, a férfi alakítás díja is ugyanazé a filmé lett. Az idős házaspár szerepében elismert színészpáros mókás játékot rögtönzött a nemzetközi sajtó kedvéért: Rampling partnerével, Tom Courtenamyval a két medve-szoborral úgy tett, mintha azok összeölelkeznének és bolondozva puszilkodnának.
