Valami súlyos történhetett itt, mert ebben az országban 2010 óta nem nagyon szokás, hogy a kormányfő, megcsalva önnön centrális erőterének szellemét, „a parlamenti pártok támogatását kérje a nemzeti külpolitikai célok eléréséhez”.
Most pedig ez történt. Orbán Viktor szombaton dolgozószobájának zárt ajta mögött tárgyalt az oda kéretett frakcióvezetőkkel. Tíz nappal Angela Merkel német kancellár látogatása, néhány órával ukrajnai tárgyalásai után, három nappal Vlagyimir Putyin orosz elnök útja előtt. Furcsa időpontban tehát, miközben a világ azt lesi, kitör-e legalább a tartósabb tűzszünet a szomszédban, vagy eszkalálódik a harc.
Igaza van Szijjártó Péter külügyminiszternek, aki a Magyarország körül kialakult geopolitikai helyzettel indokolja a folyamatos egyeztetés szükségességét a parlamenti pártokkal. Igaza van, egyetlen megszorítással: az ország geopolitikai helyzete nagyjából a honfoglalás óta akkor is indokolná a nemzeti közmegegyezést legalább a külpolitikában, ha a kormányfő nem pávatáncolna. De pávatáncol, mégpedig az egypólusú centrális erőtérben, ahol is a parlamenti politikai kisebbség jogait oly mértékben negligálja, hogy komoly emberek kérdezhetik józanul: mit keresnek ezek a pártok a parlamentben, ahol jelenlétükkel csak legitimálják a pávatáncos rendszerét.
És akkor jön ez a meghívás. Hogy a Jobbik ugrik, nem csodálkozhatunk, még az LMP-n sem, de a szocialistákon annál inkább. Nekik aztán végképp semmilyen indokuk nincs arra, hogy akár egyetlen mosollyal is támogassák ennek a kormánynak a Nyugattól távolodó manővereit. De, ha már az MSZP frakcióvezetője úgy gondolta, hogy öltönyre cseréli a hétvégi tornadresszt, akkor legalább szólalna meg utána, és ne hivatkozna a hétfőre, meg a frakcióra. Egy párt első embere ennyire azért lehetne szuverén. Az LMP legalább két mondatot szentelt a nyilvánosságnak, amikor Széll Bernadett annyit mondott: a politikai ellentétek nem csökkentek a kormány és az ellenzék között, de végre értik Orbán Viktor céljait.
A legtöbb magyar így van ezzel: szeretné megérteni a saját sorsát, azaz a kormányfőt. Legalább sejteni, miről is esett szó a zárt ajtók és két bennfentes mosoly között.
