Egyetlen kapaszkodóként ott volt az akkor már több mint egy éve hatályba lépett egyenlő bánásmódról szóló törvény, amely azonban hiába írta elő a hatóság megalakításának határidejét, kisstílű torzsalkodások vagy éppen az érdektelenség rendre megakadályozta a döntést. A támogatók közül muszáj kiemelnem két, az esélyegyenlőség ügye iránt elkötelezett politikust: Göncz Kingát és Kósáné Kovács Magdát, meggyőződésem, elsősorban nekik köszönhető, hogy harmadik nekifutásra, 2004 decemberében elfogadta a kormány az Egyenlő Bánásmód Hatóságról szóló rendeletét.
Amikor az Egyenlő Bánásmód Hatóság megalakításáról szóló forgatókönyvet letettem a miniszter asztalára, javaslatot kért tőlem az elnök személyére. Én gondolkodás nélkül Furmann Imrét javasoltam, akivel már régebben együtt dolgoztam a roma antidiszkriminációs hálózatban, de aki abban az időben még a NEKI jogvédő iroda elnöke volt. A mai napig nem tudom, kinek az ötlete volt, hogy nekem kell elvállalnom a feladatot.
Nem volt idő a töprengésre, pénz, iroda, munkatársak után kellett nézni. Egyik sem állt rendelkezésre, az akkor már elfogadott költségvetésből csak átcsoportosításokkal lehetett minimális forrást biztosítani: kölcsönpapír a fénymásolóba, kölcsön számítógép és egy telefon volt az induló "vagyonunk". Egy eladásra kijelölt épület egyetlen szobájában, mindösszesen öt munkatárssal kezdtük el a munkát, akik első fizetésüket jóval később, csak áprilisban kapták meg. Megjegyzem, ők voltak az egyetlenek, akik pályázat és szigorú kiválasztási eljárás nélkül kerültek a hatósághoz, a későbbiekben minden jogász munkatársunkat alapos szakmai megmérettetés után alkalmaztuk. A kormány döntése alapján fokozatosan kiépülő szervezetről volt szó, végső soron 34 munkatárssal, de ez a mai napig nem valósult meg.
Mi öten az első szakmai értekezletünket a születésnapomon tartottuk, éppen tíz évvel ezelőtt. Ars poétikánkat egy Martin Luther King idézettel foglaltuk össze, amely szabad fordításban így hangzik: „A bárhol elkövetett igazságtalanság mindenhol fenyegeti az igazságot”. Egészen 2010-ig ezzel köszöntötte az olvasót a hatóság honlapja. Legfontosabb feladatnak tartottuk, hogy minél gyorsabban megismertessük a hivatalunkat a diszkriminációnak leginkább kitett emberekkel, és hogy kivívjuk a jogvédelem területén dolgozó civil és más szervezetek bizalmát. Közben a saját bőrünkön tapasztaltuk, hogy a demokráciához hasonlóan az emberi jogok érvényesüléséért, az ezt képviselők életben maradásáért is újra meg újra meg kell küzdeni. Nincs olyan, hogy a jogvédelem elér egy szintet, s onnan már csak felfelé vezet az út. Divatos kifejezéssel élve, a hatóságnak folyamatos szabadságharcot kellett vívnia, néha ebben vereséget szenvedtünk, de el nem buktunk.
Már az első évben egy törvénymódosítással csorbították a hatóság függetlenségét, a költségvetésünket nyirbálták meg, amit megakadályozni ugyan nem sikerült, de ennek nyomán volt alkalmunk megtapasztalni, hogy van szolidaritás a jogvédő szervezetek között. A Helsinki Bizottság és az akkori kisebbségi jogok biztosa, Kaltenbach Jenő is eljuttatta tiltakozó levelét az Alkotmányügyi Bizottsághoz. Utólag is köszönet érte. Aztán egy közigazgatási reformjavaslatban az ország legnevesebb jogtudósainak egyike gondolta úgy, hogy elegendő volna egy minisztériumi főosztály a diszkrimináció elleni fellépéshez. Csak hosszú levelezések útján sikerült meggyőzni a döntéshozókat, hogy működésképtelen helyzetet idézett volna elő egy ilyen döntés. A hatóság ugyanis feladatából adódóan elsősorban az állami, önkormányzati szervekkel, munkáltatókkal szemben folytat le eljárásokat, e szervezetek formális és informális befolyását képtelenek lettünk volna kivédeni egy alárendeltségi rendszerben.
Később újabb kísérlet történt a hatóság feladatainak csorbítására. Az alapvető jogok újonnan kinevezett biztosa egyeztetés nélkül lepte meg a parlament Alkotmányügyi Bizottságát azzal a javaslattal, hogy a hatásköreink egy részét az ő szervezetéhez telepítsék. Az utolsó pillanatban sikerült bejutnunk a bizottság ülésére, hogy meggyőzzük a képviselőket a javaslat elfogadhatatlanságáról.
Közben évről-évre nőtt a hatósághoz forduló panaszosok száma. Jöttek az álláspályázatokon elutasított, a vendéglátó helyekről kitiltott cigányok, jöttek a gyermeket váró, elbocsájtott, vagy kisgyermekeikre tekintettel fel sem vett nők, a szolgáltatásokból kizárt fogyatékossággal élők, a szexuális orientáltságuk miatt zaklatottak, a szakszervezeti tagságukkal összefüggésben hátrányt szenvedők... Egyre gyakoribbá vált, hogy a diszkrimináció áldozatainak képviseletét jogvédő civilszervezetek látták el, főként iskolai szegregációs ügyekben, fogyatékossággal élők, és LMBT csoporthoz tartozók ügyeiben. Kezdeményezésünkre 2007-től ezek a civilszervezetek önállóan is indíthattak eljárásokat.
A gyakran kitaposatlan úton a hatóság munkáját a jogvédelem területén nagy tapasztalattal rendelkező szakemberekből álló tanácsadó testület segítette, rendszeresen elemezve a jogalkalmazás gyakorlatát. Ez egyfajta társadalmi ellenőrzést jelentett, társadalmi munkában. A jelenlegi kormány nem hajtott végre jelentősebb változásokat az antidiszkriminációs törvényen, de egyik első intézkedése volt a testület feloszlatása, második, hogy kilenc évre nevezte ki az új – volt Bibó kollégista - vezetőt, a legutóbbi pedig, hogy felpuhítani törekszik a vallási és nemzetiségi alapú elkülönítés tilalmát.
A hatóság munkáját a kezdetektől nagy figyelem kísérte, hívtak a civilszervezetek, rendszeresen tájékoztattuk az országgyűlési bizottságokat, és rendkívül sokszor beszéltünk ügyeinkről a helyi és az országos médiában. Mivel nagyon kevesen voltunk, nem volt kommunikációs szakemberünk, ezért minden jogásznak arra is alkalmassá kellett válnia, hogy vállalhassa a közszereplést.
Ebben oroszlán részt vállalt Furmann Imre, aki féléves vívódás után felhagyott a civil jogvédelemmel és elvállalta az elnökhelyettességet. De ő volt az is, aki a legtöbbször képviselte a hatóságot bírósági perekben, akitől a fiatal kollégák tárgyalástechnikát, az igazság melletti kiállás képességét is elsajátíthatták. 2010-ig dolgozhattunk együtt, őt a legyőzhetetlen kór, engem a kormányváltás távolított el.
A dolgok jó oldalát nézve, ez a jogvédő szervezet legalább megmaradt, az Egészségbiztosítási Felügyelettel, a beteg-és gyermekjogi közalapítvánnyal, és más szervezetekkel ellentétben. Én meg érte is gyújtok egy gyertyát a születésnapomon.