Emlékszünk: a sajtótájékoztatón a konzervatív Frankfurter Allgemeine Zeitung újságírója megkérdezte a két politikust, hogyan illik bele Orbán hírhedt tavalyi, tusnádfürdői kiszólása az "illiberális" demokráciáról abba az együttműködésbe, amelyet az Európai Néppártban folytatnak. Merkel azt válaszolta, ezzel a szóval ő a demokráciával összefüggésben "nem tud mit kezdeni".
A demokrácia gyökerei mindig is liberálisak voltak, a liberalizmushoz kapcsolódtak. Orbán szerint nem minden demokrácia liberális, "ha valaki azt akarja mondani, hogy a demokrácia szükségszerűen liberális, az privilégiumot követel egy eszmerendszernek, amit nem tudunk neki megadni. Ez az érvelés nagyon sántít, míg Orbán a liberalizmust úgy fogja fel, mint ami elsőbbségre tart igényt minden más eszmeiséggel szemben, addig nem veszi észre, hogy ő az illiberalimusával pontosan ugyanezt teszi. Megköveteli és elvárja, hogy az illiberális eszmerendszer legyen az egyeduralkodó. Vagyis Orbán is privilegizálja az illiberalizmust. És míg Orbán a demokráciával összefüggésben elutasítja a liberális eszmeiséget, addig természetesnek tartja, hogy mindenki más fogadja el az illiberalizmust, azonosuljon vele és tegye a magáévá. Ez a felfogás engem nagyon emlékeztet az arab világra, ahol szintén csak a muszlim vallás, mint mindenki által követendő eszme az egyedüli és kizárólagos.
Az Illiberális demokrácia gyakorlatilag azonos a szabadság nélküli demokráciával. Csak parasztvakítás. De abból a szempontból is ellentmondásos nekem Orbán és az általa vallott ideológia, hogy ő maga is a liberalizmus eszmeiségét, szabályait, értékrendjét alkalmazta, használta fel ahhoz, hogy hatalomba kerüljön. De csak addig volt jó neki. A mór megtette kötelességét, a mór mehet. Bezzeg, amikor az Unióval vitatkozik, amikor Brüsszel álláspontját megkérdőjelezi, akkor megint csak a liberalizmus alkalmazásával tudja mindezt megtenni. Ha az Unió is az illiberalimus égisze alatt működne, Orbán meg sem szólalhatna. Tehát Orbán e tekintetben is kétszínű és kettős mércével mér.
Tagadja és elutasítja a liberalizmust, de ugyanakkor alkalmazza is az értékrendjét. Orbán Brüsszellel szemben pont azoknak a jogoknak a sérelmét vitatja, amelyeket ő maga is megvont és elvett az itthoniaktól. Ha ő maga veszi el és/vagy korlátozza mások jogait, az a világ legtermészetesebb dolga. De ha úgy érzi, hogy valaki, bárki más, ezt vele szemben meri és próbálja megtenni, hát az micsoda inszinuáció. A liberális és az illiberális eszmeiség között Orbán hatalmas árkot épített ki. Míg a liberalizmus égisze alatt az állampolgárnak, az egyénnek velejáró természetes joga az, hogy önmagával szemben, önmagáról döntéseket hozzon, beleszólhat abba, ami vele kapcsolatban történik, addig az illiberalizmusban az állam mondja meg az állampolgárainak - helyettük -, hogy nekik mi a jó.
Mármint az állam szerint. A polgár, az egyén ne gondolkodjon, azt megteszi helyette az állam. Az az állam, amelyik megmondja, hogy mikor, mit csináljon, vagy ne tegyen és miről mit gondoljon és mondjon. Tehát míg a liberalizmusban az egyént megilleti az önrendelkezési joga, addig az illiberális eszmeiségben ez a fogalom ismeretlen. Kubában, Észak-Koreában ez most a hatalmi felállás. De Orbán nem veszi észre, hogy önmagával szemben ő maga is liberális. Hiszen neki senki sem mondja meg önmagán kívül, hogy mit csináljon és miről, mit gondoljon, ám ugyanezt a végletekig elutasítja mindenki mással kapcsolatban. Hogy Rostand híressé vált szállóigéjét némileg szabadon átköltve idézzem Orbán ars poeticáját: magammal szemben liberális vagyok, ha kell, de hogy más is ez legyen, azt nem tűröm el.
