Notker Wolf bencés prímás-apát iránt akkor kezdtem behatóbban érdeklődni, amikor feleségem hétről hétre beszámolt a Bild der Frauban megjelenő életképeiről. Nincs ezekben mély bölcsesség, teológiai mutatvány, egyszerűek és emberhez szóló tanácsok, kis történetek, amelyek mégis bőven adnak meggondolnivalót. Karácsonyra jelent meg magyarul is 24 elmélkedése Kerényi Dénes fordításában. Mondanom sem kell, hogy ezek az alkalomhoz kötött gondolatok is őszinte örömöt keltenek az olvasóban, hiszen bepillantást engednek a bencés lelkiségbe és életszemléletbe, amely egyszerre Isten- és emberközpontú.
Mégsem erről a rögtön elkelt gyűjteményről szólnék, hanem egy nemrég megjelent írásáról, mert általános érvényű igazságokat fogalmazott meg, olyanokat, amelyek segíthetnek kikeveredni ellenségeskedéssel és bizalmatlansággal, gyanús üzelmekkel átszőtt hétköznapjainkból. Arra mindenképp alkalmas, hogy enyhítse az indulatokat és normális légkört teremtsen. Már írásának címe is figyelemre méltó, nálunk teljesen szokatlan: "Mindenki hibázhat." Európa e kicsiny országában ilyen ember – a politika életében – nincs! Tévedhetetlenek sokasága igazgatja az országot, olyanok, akikről így ír Notker Wolf: "Mindenki ismer legalább egy olyan embert, aki mindig hibátlan, tévedhetetlen. Ezeket a szavakat: ‘mulasztottam’, ‘hibáztam’ ki nem ejti a száján." Itt ismét megtorpan az olvasó. Esetleg arra gondol, hallott-e ilyen kijelentést bármelyik párt politikusától. Dehogy hallott! Még azt is elmagyarázzák neki, hogy amit eget verő hülyeségnek vél, azt félreértette, bár már kérdezés nélkül, a tévedhetetlenség jegyében bele is kezdtek megvalósításába, természetesen az emberek érdekében. Ez a fogalom hovatovább gumicsont, sosem a közérdeket jelenti, az "emberek" a parlamenti padsorokban (vagy éppen ott sem) üldögélnek, az ő vagy egy részük érdeke – valamennyiünké!
Notker Wolf egy másik típust is elővezet, az olyan embert, aki mindenért magát okolja. Önbizalom-hiányos, folytonos kisebbségi érzéssel és bűntudattal küzd. Ő nem politikus, de a bűntudatot valahogy mégis beleoltották, rendszerint éppen a tévedhetetlenek, akik nem győzik felsorolni gyengeségeiket és mulasztásaikat. Ez a típus lesz előbb-utóbb depressziós, mert belerokkan a folytonos bizonyítási vágyba. Képtelen önmagán túllátni, s ezt a képességét tudatosan rombolják azok, akiknek nem érdeke, hogy meglássák, mi rejlik szavaik mögött.
Mindkét emberfajtára jellemző a kényszeres cselekvés, mondja a prímás-apát. Abban a félreértésben élnek és cselekszenek, hogy akkor népszerűek és tiszteletre méltóak, ha hibátlannak, tévedhetetlennek mutatják magukat. Pedig az emberiség legnagyobbjai sem voltak makulátlanul tökéletesek, és épp hibáik tették emberszabásúvá és hitelessé őket.
"Tapasztalatom szerint – olvassuk a cikkben – a legtöbb hiba megbocsájtható. Némelyik szóra sem érdemes, a másik annak bevallásával: ’sajnálom, rosszul csináltam’ – helyrehozható. Szívesen és készségesen elnézzük, ha valaki nyíltan bevallja, hogy hibázott." Ám a hibák megvallásához bátorság kell. Nem az a bátor, aki hangosan dicsekszik hibátlanságával, hanem akiben van alázat, és önmagába tekintve számot vet tévedéseivel.
A tékozló fiúnak megbocsájtott apja, mert látta, hogy megbánta botladozását. A gőgös, öntelt fiak azonban egyre hiteltelenebbek…
