A spanyolok nyitófilmje (Nobody Wants the Night - Senki nem akarja az éjszakát) olyan csapnivaló volt, hogy szinte egyetlen szó sem esett róla a bemutatóját követően, még Juliette Binoche is a süllyesztőbe került. Pedig Berlin imádja a sztárokat meglobogtatni, ahogy tette Nicole Kidmannel is, akin azonban még azt sem segített, hogy a lapok szerint ő volt pár napig Berlin királynője. Ugyanis a veterán kultrendező, Werner Herzog Queen of the Desert (A sivatag királynője) című filmjével - spanyol kollégájával ellentétben -, még napokkal a bemutató után is egyre-másra kapja az elmarasztaló kritikákat.
Nem kevésbé Kidman, akinek sorozatos bukásait is felemlegeti a kritika, egészen a monacói hercegnő figurájának tavalyi gyengéjéért. Herzognak alaposan nekiment a kritika Itt, a 65. Berlinalén, kimondva-kimondatlanul a Stroszek, a Nosferatu, a Woyzeck, a Fitzcarraldó egykori rendezőjét kérve számon a most előállított amerikai nagyszabású unalmon. Azt mindenki elismeri, hogy Herzog a sivatagról készült lélegzetelállítóan szép és ígéretesen látványos képekkel tűzdeli meg a sztorit, amelyből azonban fatálisan hiányzik a szenvedély és a pszichológiai mélység.
Márpedig Gertrude Bell figurája és életének kiragadott epizódjai megkövetelnék a drámai töltést, amely végzetesen hiányzik a filmből. Kidmannek egy múlt század eleji izgalmas női figurát kellene megelevenítenie, aki az új arab politika kialakításában nagy szerepet játszott, tudós volt és kutató, amellett kiemelkedő intelligenciája a titkosszolgálat tagjaként is fontos szerephez juttatta.
Mindebből unalmas hollywoodi szépelgés jött ki, még akkor is, ha Kidman szerelmeit olyan fickók keltették életre, mint James Franco, Damian Lewis, s a későbbi arábiai Lawrence-t maga Robert Pattison alakította. Herzog ezzel szemben elárulta, hogy élete első és egyetlen szexjelenetét ebben a filmben forgatta. Mondhatnánk, nem forgatott hiába, a filmtörténet bulvárérdekességei közé bizonyára bevonul ez is, akárcsak az, hogy Kidman büszkén állítja: a provokatív sivatagi fürdőzés az ő kívánságára került a filmbe.
Nem ilyen mű-ínyencségek miatt lett a fesztivál egyik legérdekesebb filmje az iráni Dzsafar Panahi Taxi című filmje, hanem elkészültének rendkívülisége, és a teljesítmény értéke miatt. Panahit rendszerellenes nézetei miatt öt éve az
iráni hatalom húsz évre eltiltotta a filmezéstől és az utazástól. A tilalom óta két ellenálló-filmet már küldött a világnak, a Taxi a harmadik. Beült egy sárga kocsi volánja mögé és mindenféléről elbeszélgetett az utasokkal, akiket Teherán utcáin fuvarozott. A jeleneteket két digitális kamera vette, ebből született egy határozottan szórakoztató és nem kevésbé társadalom-kritikus mozi.
Eddig a legjobb a bátor filmes partizán-akciói közül. A látvány ugyan finoman szólva minimalista, ám iróniája és humora megemeli a köznapi epizódokat. E pillanatig Panahi szerény külsejű, ám bátor kiállása kapta a legmagasabb értékelést az itt naponta pontozó kritikusok nemzetközi stábjától. Miközben feltárulnak különböző figurák, sorsok, kibontakozik az a tiltakozással felérő gesztus is, amelyben egy művész a gondolat- és véleményszabadság, a művészet szabadsága mellett állítja harcba azt, amit tud: a filmet. Mintegy megsemmisíti a hatalom hatalmát maga felett.
A fesztivál másik kedvence ugyancsak egy csendes film, az angol Andrew Haigh 45 év című rendezése. A házasságuk 45. évfordulóját készül ünnepelni a 60-as - 70-es házaspár, amikor a csendes megértésben és bizalomban töltött napok kellemes hangulatába beüt egy múltbeli bomba váratlan robbanása. A férj levelet kap arról, hogy egy gleccser jegébe fagyva megtalálták 50 éve eltűnt első szerelmét. A hír a feleségben egyre erősödő válságot robbant ki, féltékenység és bizonytalanság lesz úrrá az addig a teljesen bizalmon alapult kapcsolaton.
A filmet az teszi a majdnem jelentéktelen történés ellenére szenzációssá, hogy a rendező csupa apróságban mutatja meg az egyre fokozódó fájdalmat, a mélységes lelki bizonytalanságot, egy kapcsolat hajszálrepedéseit. Azt a mindannyiunk által ismert bűnt érzékelteti rendkívüli finom utalásokkal, hogy a legközelebbi kapcsolataiban sem beszélünk ki mindent, amit pedig ki kellene beszélnünk.
Két díjra érdemes rendkívüli alakítás emeli meg a filmet a szokványos családi konfliktus-filmek fölé: Charlotte Ramplig és Tom Courtenay. Itt nem szokvány-öregeket látjuk, akik búcsúznak az élettől, hanem olyanokat, akik ugyan öregek, de még teljes életet élnek, még szex is megesik közöttük. Ez az egyik leggyengédebb jelenete a filmnek, noha nevetséges is lehetne. Végül is az élet apróságai az élet értelméről, az egymáshoz tartozás mélységéről és veszélyeiről szól a film.
Az extravagáns amerikai kult rendező, Terrence Malick alaposan megosztotta a kritikát a Knight of Cups (A kehely lovagja) című filmjével. Míg a vetítéshez egymást taposva igyekeztek helyet biztosítani maguknak a sajtó olyakor nekivadult munkásai, addig a filmről úgy egy-másfél óra után kezdtek egyre többen elszivárogni. Szerintem rossz döntés volt: mert Malick fantasztikusan ért a mozi hatáselemeihez, és éppen a majd két órás film második felében kezdett összeállni a látszólag véletlenszerűen egymás mellett sorjázó jelenetek értelme. Értelme?
Az egyre fájdalmasabb érzés, amit a Hollywood divatos köreiben, gyönyörű lakásaiban, szépséges természeti tájai közt, s sztároktól hemzsegő társasági eseményein látszólag cél nélkül kóválygó hős, egy magányos sztárt alakító Christian Bale magában összesűrít. Szép nők, szép ruhák, monológban és dialógban elmondott oltári közhelyek, és minél inkább látványos hollywoodi díszletek között mozog Bale, annál tágabb értelművé válik ez a fájdalmas üresség.
A világ, még a legszebb részén is végtelenül üres - hisz ez a "minden egész széttörött" szindróma tipikus esete -, ha nem találsz magadban - magadban! - valamit, ami értelemmel feltölti az üres és céltalan szépséget. Sokan nem szerették ezt a filmet, de ez a fesztivál egyik nagy élménye szerintem, hiszen Malick megcsinálta a maga Édes életét, Fellini után vagy fél évszázaddal.