Vannak az életnek nagy rejtelmei. A politikának is. A magyar külpolitika önmagában véve is egy nagy talány. A külügyben jöttek-mentek az emberek, s olyanok kerültek a tárcához, akiknek előtte közük nem volt a diplomáciához. De nemcsak a külügy személyi állományának változásai lepik meg az embert, hanem az is, miért külpolitikai prioritás a keleti nyitás a Brüsszelhez fűződő viszonnyal szemben. Ez persze most tulajdonképpen mindegy is, a magyar szabadságharc kicsit háttérbe szorul, az Európai Unióban ugyanis felbukkant egy, a mi miniszterelnökünknél is eltökéltebb Che Guevara, Alekszisz Ciprasz görög kormányfő személyében. Ő aztán minden nap odamond az EU-nak, s még tüntetéseket is szervez, hogy érezze a lakosság támogatását. Bár az athéni kormány spontán tüntetésekről beszél, arról, lám, mennyire szeretik az emberek az új kabinetet, s mennyire elítélik a gonosz hitelezőket, lapértesülések szerint a megmozdulásokat már két hét óta folyamatosan szervezik.
Hogy összeáll-e valaha a Ciprasz-Orbán tengely? Egyelőre korai lenne erről beszélni, bár valljuk meg, 2010-ben azt sem gondolhattuk volna, hogy a szomszédos államok vezetői közül éppen Robert Fico miniszterelnök lesz a magyar kormányfő legjobb barátja. Hol van már a tavalyi hó, amikor Orbán Viktor 2010-es választási győzelme után a kétharmados többség az állampolgársági törvénnyel bőszítette fel Szlovákiát, s Pozsony válaszként szlovák állampolgárságuk megvonásával büntette a magyar állampolgárságot is választó magyarokat?
Bár a két törvényt azóta sem módosították, mindkettő mindmáig érvényben is van, ez már nem befolyásolja a magyar-szlovák viszonyt. Miniszterelnöki szinten biztosan nem. Az pedig már csak hab a tortán, hogy amint utóbb kiderült, a szlovák törvénnyel nem is az ott élő magyarok, hanem a csehek jártak messze-messze legrosszabbul.
Orbán és Fico azóta pálinkázott már együtt Pilisszentkereszten, tavaly márciusban átadtak egy még el sem készült gázvezetéket, tegnap pedig a Barátság I. kőolajvezeték felújított szakaszánál mélyítették el e gyümölcsöző viszonyt.
Furcsa barátság ez a két vezető között, hiszen elvileg nem könnyű metszéspontot találni a – fogalmazzunk így – nemzeti érzéseket előtérbe helyező szlovák s magyar politikusok között. Metszéspontok azonban mindig adódhatnak, most különösen, amikor az EU energiáit az ukrán válság, illetve az ennek kapcsán elfogadott oroszellenes szankciók kötik le. Fico és Orbán is többször emelt szót a Moszkvával szembeni büntetőintézkedések ellen, őket, valamint Milos Zeman cseh elnököt egyes nyugati lapok a Kreml előretolt bástyáinak nevezték.
Ciprasz felbukkanásával azonban létrejöhet az álomkvartett. Bár teljesen más ideológiájú vezetőkről van szó, Fico és Orbán viszonya is igazolja: a populizmus erősebb mindenféle eszmeiségnél.
